Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - KÜLFÖLDI MAGYAR KÖNYVEK - Szajbély Mihály: Dudás Károly: Ketrecbál
lülről hitelesítő lélekrajz egyaránt bizonyítják ezt. A regénybeli események három nézőpontból tárulnak elénk: a hazalátogató Magó Gellértéből, a vándorszínész-társulat egyik tagjáéból, Horák Lajoséból, és a falubeli Lajkó Illéséből. A nézőpontok jól elkülöníthetően, fejezetenként váltják egymást. Dudás azonban sohasem adja át egyszerűen a szót szereplőinek, nem engedi őket egyes szám első személyben mono- iogizálni, hanem ő maga írja le mindazt, amit látnak-gondolnak. „Amíg körülötte a színészek az előadáshoz készülődnek, eszébe jut a deszkából összetákolt játékszínház, amit vásárfiaként ajándékozott neki az apja...” — olvassuk például az egyik, Magó Gellért gondolatait bemutató fejezet kezdetén. Ily módon Dudás mégiscsak megteremt-fenntart magának egy jól érzékelhető, a szövegvilágból kiemelkedő írói nézőpontot, anélkül, hogy elbeszélőként meg kellene szólalnia, közvetlenül véleményt kellene nyilvánítania. Nézőpontja nem az írói mindenttudást, hanem az írói szubjektivitást sugallja: nem azt akarja elhitetni, hogy szereplői így látják magukat és a világot, hanem azt, hogy ő, az elbeszélő, így látja őket. Magó, Lajkó és Horák lényegében ugyanazokkal az eseményekkel szembesül. A hangsúly azonban nem magukon az eseményeken van, hanem azokon a gondolatokon-emlékeken, amelyeket belőlük ezek az események kiváltanak. A három szereplő gondolatainak hullámzása, jelenből múltba, múltból jelenbe vezető asszociációinak sora szinte végtelenbe nyúlóan hosszú, mégis világos és jól követhető mondatokba rendeződik, melyek egyszerre érzékeltetik az asszociációsorok végtelenségét és sajátos, ám kristálytiszta logikáját. A szociográfiai hitelességű valóságszeletek sohasem kívülről és fényképszerűén leképezetten jelennek meg eközben, hanem a bennük élő, részüket alkotó emberek gondolatain átszűrve, mintegy azok örökös kiindulási és végpontjaiként; ezért mondtam az imént, hogy a lélekábrázolás belülről hitelesíti a leírásokat. A három regénybeli nézőpontnak a meseszövés, a történetbonyolítás során kellene szinte észrevétlenül megszületnie, e területen azonban Dudás korántsem mozog olyan biztonsággal, amilyennel a szociografikus leírás és a lélekábrázolás terén. Kissé művinek-mesterkéltnek tűnik Magó Gellért és a vándonszínészek találkozása, illetve szembesülésük a falu világával; különösen a regény elején támadhat az az érzésünk, hogy az epikus szál csupán ugródeszka az író eleve kész véleményének kimondásához. Ez pedig végső soron az írói nézőpontot állítja egészségtelenül előtérbe, s megnehezíti az imént vázolt regénytechnika tökéletes működését. Később azonban, ahogyan fogynak az oldalak, s az epikus szállal szemben egyre világosabban a gondolatfolyamok ábrázolására terelődik a hangsúly, az olvasó hajlamos elfeledkezni e hibáról. Annál is inkább, mert Dudás kitűnően ért a feszültség fokozásához, mely e mű esetében az értelmetlenség érzetének egyre erőteljesebb kifejezésre jutásával egyenlő. Minél többet tudunk ugyanis meg Magó Gellértről, Lajkó Illésről és Horák Lajosról, annál világosabbá válik, hogy mindhármuk világából hiányoznak a szilárd értékek, hogy mindhárman tehetetlenségre és vegetálásra kárhoztatott emberek. Magó nem érzi magát otthon sem a tengerentúli, sem a bácskai Brazíliában, Lajkó elvágyódik innét, de tudja, hogy máshol képtelen lenne élni, s mindörökké a táj foglya marad, Horák pedig meggyőződés nélkül bohóckodik esténként Vitéz László jelmezében, mert nem hiszi, hogy közvetíteni lehet a csodát. A regény újmódi Űri murival, a ketrecbálon folyó nagy ivászat leírásával fejeződik be. Ám itt nincsen pusztító tűzvész, mely Móricz regényének utolsó szavai szerint „minden rosszat megemészt”. Itt csak tömegverekedés van, aztán minden folytatódik változatlanul tovább. „.. felejtsük el ezt a kis incidenst”, mondja a konferanszié, a színészeket pedig a falu szélén látjuk utoljára, amint gyűrötten indulnak a következő település felé. Ez a lepusztult élet, sugallja Dudás, valójában borzalmasabb és kilátástalanabb, mint a totális pusztulás. 190
