Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Endrődi Szabó Ernő: "özépeletai átutazás -ból -ba" (Kőrössi P. József: Regényvázlat)
ségi és magyar és keleteurópai-nemzetekfölötti érvényességét. Szóalkotása, az „özép- eletai”, egysoros vers is lehetne. (Hasonlók később is föl-fölbukfkannak a kötetben, például az alicsnak fiihar püspökibe vagy az Tógépemről m nt látható című művekben.) Irástechnikája is ennek a létérzékelésnek áttételek nélküli adekvációja: költői nyelve tudatosan kopár, sivár, eszköztelen. Távol áll tőle minden olyasféle igyekezet, amely nemzedéktársai túlnyomó többségét jellemzi, nem törekszik a szintagmák átalakítása, a képek energiatöltetének dúsítása (stb) révén elérhető revelá- cióra. Érzelmei tartózkodók, a sorok mögött bujdokolnak, „lelke” rejtve marad: KáPéJé magát a nyelvet s a nyelven keresztül érzelmektől lecsupaszított gondolatfolyamait igyekszik tárgyiasítani. („bőröm alatt hordom a nyelvem”) Nem riad vissza a verbalitás primér szintjétől — ritka erény, mely ritka alkotói bátorságra vall — egy-egy szava szinte nyelvi object-ként állítódik elénk, s ekként elementáris erővel, az eredeti közlés döbbenetével hat. Szó-bombái a tudat építőköveinek transzformált másai s a művek így tulajdonképpen a szöveg fogalmához (műfajához?) állnak közelebb. E költészetet elemezve azonban a recenzens nem hallgathatja el aggályait. Eltekintve most attól a személyes viszonyulásától, hogy — jóllehet hatásukat és hatásosságukat percig sem vonja kétségbe — az érzelmeket háttérbe szorító, sőt azokat nem ritkán negligáló alkotómódszerek riasztóan hatnak rá; más megfontolásokból kiindulva, a magyar líra megújítási-megújulási folyamatában a Kőrössiétől eltérő versírói gyakorlatokra helyezi a hangsúlyt. Az igazi esélyt sokkal inkább a hagyományos költői alkat megújulásában, a költői érzékelés történelmi „felzárkózásában”, a történelmi léthelyzetet átlényegíteni képes lírai „neopercepcionalizmusban” látja. E gondolata alapján pedig megfogalmazódik benne a kérdés: vajon a Kőrös- siéhez hasonló verselés mit, mennyit és hogyan képes megragadni azokból a bonyolult, számtalan áttételen keresztül megnyilvánuló mozgásokból, amelyek világunkat jellemzik, a görcsös elutasítás indulatán, az eseményekből való kirekesztettség sivár, monoton, önmagát körüljáró tónusán túl képes-e elénk vetíteni mindazokat a meghatározó jellegű érzelmi folyamatokat, amelyek felmutatása nélkül csak látványban, de nem láttatásban van részünk?! Továbbá nem hagyható figyelmen kívül az a lehetőség sem, hogy a szóbanforgó versírói módszer belső fejlődéstörvényei, autisztikus logikája folytán — abszurd végleteit tekintve — elvezethet a verbalitás „fehér négyzetéig”. Ügy tűnik ezeket a korlátokat, az útvesztők fennálló veszélyeit KáPéJé is érzi, nyilván ennek köszönhető az egyébként következetes versépítés helyenkénti megbicsaklása, a tudatosan fojtott, szürke alaphang érzelmi átszíneződése. A szerzőkét könyvének ismeretében azonban elmondható, hogy — függetlenül attól, hogy kész, kiforrott lírával és lírikussal állunk szemben — ez a költészet túlmutat önmaga jelenlegi állapotán, egy tömörebb, saját lehetőségeit teljesebben, gazdagabban kiaknázó versnyelv és világlátás képét vetíti elő, mely a most még halványabb rajzolatú kafkai vonásokat markáns jegyekké mélyítheti. A kötet szerkezete, akár a versek nyelvezete puritán, különösebb trouvaille-k nélkül felépített, egyszerű, konvencionálisnak nevezhető ciklusokra tagolt. Következik ez persze a levél metonímiájából, illetve a szerzőnek abból a nyilvánvaló szándékából, hogy könyvét az első szótól az utolsóig egyetlen szövegtestként, belső monológként fogjuk föl, amely valójában nem más mint egy végtelen levél valamely véletlenül kiragadott részlete, azaz egy tudatállapot körüljárása. Állításaink igazolására néhány jellemző versrészlet: „[.. .7 a maga lélegzetvétele / improvizáció tizenhat évre”, „európában jár és iskolába [...] békehalálfélelemből [...] érettségizett”, „kihasználtak I elherdálták ráfizetéssel megtéríthető / ismereteimet saját magamról”, „a tömlöc-komplexusban nevelkedett könyvespolcok", „nemzetiszínű / ragadozó célszalag előtt”. A fentemlített fölfogást-olvasatot segíti elő a művek cím nélküli sorjáztatása, amelyet csak néha-néha szakít meg finom, moduláló jelzésként egy-egy cikluscím, 187
