Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Endrődi Szabó Ernő: "özépeletai átutazás -ból -ba" (Kőrössi P. József: Regényvázlat)
jellemző versszervező erőkként. Felfogásomban a fenti az újjáteremtő attitűdök egyik lehetséges válfaja. Semmiképp sem sorolom azonban hátrébb a — mondjuk így — lélek poétikai szerepét (a jellemző példákat hosszan sorolhatnánk), nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy a lélek az öntőformája mindazoknak az érzelmi alakzatoknak, amelyek a személyiség — s így költői személyiség — jellemző jegyeit adják. II. Napjaink újszerű magyar költészetében is — természetesen nem laboratóriumi tisztasággal — ez a két alapirányultság figyelhető meg, az tehát, amely a tudatállapotot s a tudat rendszerszervező erejét, és az, amely az én-azonos érzelmi alakzatok rendszerét emeli technéje középponti helyére. Kőrössi P. József már elsőkötetesként is (Valami elkerülhetetlen. Bukarest, 1978, Kriterion. Forrás-sorozat) a költőként is tevékeny munkásságot kifejtő Max Bense által egyedül üdvözítőként megjelölt attitűd jellemző jegyeit mutatta föl. Második kötetében pedig ez az alapállás egyeduralkodóvá válik. (S itt kell megemlítenünk az életrajzi tényt: KáPéJé mindössze egy-másfél éve él Magyarországon, mostani könyvének versei tehát, feltehetőleg, túlnyomórészt még áttelepülése előtt születtek.) „Levelek. Többnyire és legelsősorban saját magamhoz szólnak.” — írja mottóként könyve elé. Majd: „Persze örülnék, ha nemcsak én értenék belőlük.” Olvasatomban e néhány mondat találó és tömör fölírása annak, mit is jelent KáPéJé számára a költészet és a költői lét. Egyetlen szóval: tudatállapotot vagy, némi körülírással: létérzékelést, a léthelyzet megfogalmazását. „Levelek.” — írja — ezt szánta eredetileg kötete címéül is — de ezzel a félig-meddig az olvasónak szánt megnevezés-gesztussal nem degradálja a verset — mint azt felületes olvasásra hi- hetnők — csupán pontosít, a vers-közlés, az esztétikai üzenet miféleségét igyekszik behatárolni. Ám ez a behatárolás korántsem szűkíti le a lehetséges értelmezéseket, ellenkezőleg, a jelentéseiket—tartalmakat egy szélesebb, áttételesebb — ha úgy tetszik: egyetemesebb — vonatkoztathatóság felé tágítja. KáPéJé ugyanis jól tudja — s erről a kötet művei is egyértelmű tanúságot tesznek — hogy, bár a levél mindig írója legszemélyesebb állapotainak írásos formája, több mint szimpla rögzítés, hiszen már maga a szkriptuális megjelenítés is az objektiváció felé tett lépés, az önérdekűként jelen esetben korántsem jellemezhető tartalom közzétételének legelső mozzanata. Nem valószínű, hogy tévednénk, ha ezek után kijelentjük: KáPéJé önmagát, lénye primér valóságát igyekszik lírai tartalomként az olvasóhoz eljuttatni. (”[...] és amikor már minden eladó ami rólam / és belőlem való — / nincs ben- ne(m) / semmi lírai”) Ezt a szándékot mutatja a könyv első ciklusában olvasható s a kötet alaphangját megütő sodró erejű, nagy formátumú — más publikációkból már jólismert — címadó regényvázlat, amely a közömbösnek tűnő bevezető sorok és két rövidebb „fölvezető” költemény után időzített bombaként hat. Félreértés ne essék: KáPéJé nem agresszív. A lét az, amelyet megél. A nagylélegzetű prózaverse ezt meggyőzően intonálja s a befejező, az önszuggeráló révület s a könyörgő-követelő extázis határát súroló sorok — „én kérem — én I én kérem európai / én kérem középeurópai / én kérem keleteurópai // én kérem özépeletai // [.. J én kérem nagyvárad” — olyan általános érvényű létigazságot fogalmaznak meg, amelyet bármely özépeletai nyelven beszélő költő magáénak vallhat. („/.. .7 én rém szerb horvát bosnyák román cseh / makedón és szlovák és zsidó és német és rác II és cigány és magyar [...] vagyok”) Ügy vélem ezzel — de nem kizárólag csak ezzel — a verssel kapcsolatban elegendő csupán futólag hivatkoznunk a föntebb említettekre: a létminőség és a nyelv primér szintű összefüggéseire. Számomra mindezidáig KáPéJé az, aki legtalálóbban fogalmazta meg az alázuhanó nyelv s a fulladásos görcsökkel megélt lét kisebb186
