Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Endrődi Szabó Ernő: "özépeletai átutazás -ból -ba" (Kőrössi P. József: Regényvázlat)
ENDRÖDI SZABÓ ERNŐ „özépeletai átutazás -ból -ba” ,,baráta m be kell látnotok: valam megáll thatatlan kezdődött el betű tek és szava tok körül” I. (rógépemről m nt látható) Aligha vitatható egy adott nyelvi rendszer történelmi — s némiképp más szervességben ideológiai — meghatározottsága, s eképp a mindenkori létminőséghez való primér kötődése. Közhelyes megállapítás az is, miszerint a történelmi mozgások gyakran idéztek és idéznek elő nyelvvesztéses időszakokat — az ókortól napjainkig sorjáznak a példák — se nyelvvesztések nem csupán a végeredményként nyelvcseréket eredményező akut kommunikációs zavarokat, hanem az adott verbális szimbólumrendszeren belüli közlekedés válsághelyzetét is, egy kiürült, értelmét-je- lentését vesztett nyelviség rögzülését — biológiai példát hozva — a kilátástalan vegetálás szintjére süllyedését is jelentik. E helyzet számtalan kiváltó oka közül most csupán egyetlen konkrétumot említsünk: az adott nyelvet beszélő népesség egy vagy több csoportjának „kikülönülését”, alkatától eltérő mentálstruktúrák közegében való elszigetelődését, nyelvi elmagányosodását. Az általános nyelvi válság — amely, ne feledjük, a létminőség verbális megfelelője — az efféle helyzetekben méginkább elmélyül s ekként — jelenségszinten is — tisztábban élesebben érzékelhető. Az effajta állapot megélése természetesen rendkívül feszítő erejű s különösképpen az a nyelvet „valami másra” is használó tevékenységekben, legkivált az irodalom esetében. Ha az utóbbi két évtized jugoszláviai és romániai magyar líráját vizsgáljuk, melyeknek eredményeihez némi késéssel az anyaországi és egyes alkotók munkásságával a csehszlovákiai magyar líra is fölzárkózott, kimondható, hogy a költői (írói) cselekvés, a poétikai tett az egyetlen, amely a nyelven belüli negentrópiára képes. A felbomló, lecsökkent és kusza energiaszinteken tengődő nyelv alkotóelemeinek to- vábbzuhanását megállítani kívánó beavatkozás, amely a szavaknak magasabb energianívóra emeléssel kíván új vagy megújított tartalmat-jelentést adni, manapság különösen jelentős. Ugyanis a nyelvmentéssel-teremtéssel párhuzamosan egy — részben más természetű hiányok által kiváltott — „felülvizsgálat” is zajlik, amely az adott műfaj — esetünkben a költészet — átalakítását, az eddigi általános érvényű, esztétikai és intézményi diktátumként működtetett szabályok, kategóriák (stb) felülvizsgálatát, átértelmezését jelenti. Röviden: a magyar költészet megújításának szándéka — mely a világ más tájain végbement kísérletek nyomán, kissé megkésve, de hazánkban is jelentkezett — többféle sürgető szükségszerűség mellett a nyelvi szükségszerűséget is indítékai közé sorolhatja. Fölvetődik a kérdés: melyek azok a költői irányultságok és érzékenységek, amelyek nem a stílus, az írástechnika megtévesztő illuzionizmusait — rosszabb esetben az újrakezdéseket — jelentik, hanem valóságos eredményt hoznak. Választ — érzékelésünkön túl — a költészet jelen állapotát, mozgásait jobbára a nyelvfilozófia, az irodalomszemiotika oldaláról közelítő vizsgálatok adnak — Jakobson, Ben- se, Ingarden, Enzensberger — amelyek nagyjában-egészében az alkotói tudatállapotot s a költői racionalizmust nevezik meg a napjaink költészetére túlnyomórészt 185
