Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Fodor István: Gondolatok őstörténetkutatásunk jelenéről (tanulmány)

tatásaival összevetve. Természetesen nem egy nagylétszámú új intézet felállításának szükségességéről akarom meggyőzni az olvasót, hiszen köztudomású, hogy tudományos intézetekben és kutatókban jelenleg sem szűkölködik kis országunk. Emellett nem vitás, hogy az őstörténetet a nyelvtörténet szemszögéből vizsgáló nyelvésznek nyelvtudományi kutatóhelyen kell dolgoznia, a régésznek régészetin és így tovább. Csupán e munkálatok koordinálását kellene az általam kívánatosnak tartott kutatóbázisnak felvállalnia.

Ez utóbbi feladat azonban korántsem egyszerű s anyagi hátteret is igényel. Nem csak azért, mert kizárólag biztató szóval nehéz bármely munkát is tető alá hozni, hanem azért is, mert egyik legsürgetőbb tennivalónknak vélem egy referáló őstörténeti folyóirat megindítását. Nem nehéz ugyanis belátni, hogy a mai szakirodalom dzsungelében a kutató gyakran még szűkebb szakterülete irodalmi termését is nehezen tudja hiánytalanul „betakarítani”. Az őstörténésznek pedig legalább négy-öt tudományág vonatkozó eredményeit kell figyelemmel kísérnie, amely egy ilyen, segítőkezet nyújtó folyóirat nélkül csak igen-igen hiányosan valósítható meg.

Nem szeretném azt sugallani, mintha őstörténetkutatásunk híjával lenne minden szervezeti irányításnak, szakmai összefogásnak. Az Akadémiai Őstörténeti Bizottság és részben az Uralisztikai Komplex Bizottság látja el ezt a feladatot. Jellegüknél fogva azonban nem valósíthatják meg a (kutatás szervezését és összehangolását, hanem elsősorban csupán — felolvasóüléseken, konferenciákon és vitákon — alkalmakat teremtenek a szakmaközi kapcsolatokra. A Körösi Csorna Sándor nevét viselő társaság is teremt hasonló alkalmakat, s nevéhez fűződik az 1977-ben megjelent őstörténeti tanulmánykötet megjelentetése is. A bizottságok és társaságok mégoly fontos tevékenysége azonban nem pótolhatja a fentebb említett kutatóbázist. Igaz, az elmúlt években tanúi lehettünk olyan szakmaközi összefogásnak is, amely hasonló funkciókat látott el egy ideig. A Szegedi Őstörténeti Munkaközösség az ország közel minden érdekelt szakembere bevonásával elkészítette, s 4 kötetben (egyetemi jegyzetként) megjelentette a „Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba” c. rendkívül hasznos kézikönyvet. A folytatás azonban elmaradt, a kezdeti lendület lankadni látszik. Pedig pótolnivalónk bőven lenne. Elegendő, ha csak a magyar őstörténet forrásainak modern, lehetőleg teljes, fordítással kísért kiadását említem. A szomszédos országokban e munka már rég lezárult, mi a tervezgetésnél, az újabb és újabb határidők kitűzésénél alig jutottunk előbbre.

Az őstörténetben érdekelt tudományszakok mindegyikének ilyen jellegű problémáira nem térhetek itt ki, illetékességemnél fogva csupán a régészet helyzetét kísérlem meg igen rövidre fogva jellemezni.

Mivel a honfoglalásig tartó őstörténetünk színtere a mai Szovjetunió területére esik, figyelmünket természetszerűen a szovjet régészettudomány eredményeire kell fordítanunk. Már a múlt század végén elsősorban e célból tanulmányozta az orosz- országi régészeti mlékanyagot két kiváló régészünk, Wosinszky Mór és Posta Béla. Posta nagy anyagot bemutató munkája (Régészeti tanulmányok az oroszföldön, 1905) máig hasznosítható kincsestára régészeinknek. (Pedig az egész gyűjtemény még mindig feldolgozatlan.) A két világháború közti időszakban aztán a tudományos kapcsolatok hőfoka is fagypont alá süllyedt, csupán Fettich Nándor (1900— 1971) két oroszországi útja jelentett üdítő kivételt. A moszkvai, leningrádi, permi és kazányi múzeumok anyagát vizsgálta, s megfigyeléseit többször kamatoztatta későbbi munkáiban. Míg Fettich Nándor főként a népvándorlás korának szovjetföldi leleteivel foglalkozott, gr. Zichy István a finnugor együttélés és szétválás korának leletanyagára is támaszkodott munkáiban, amely a francia, német és angol nyelvű szakirodalomból hozzáférhető volt számára.

A második világháború után a szovjet—magyar tudományos kapcsolatok megélénküléséből a régészet is kiveszi a részét, igaz, eléggé szerény mértékben. Kevés szakember jut ugyan ki hosszabb tanulmányútra, de többé-kevésbé rendszeressé válik a könyvcsere, s könyvtárainkba megérkezik a szovjet régészeti irodalom java termése. Az első időszakban azonban nem nő számottevően régészeink érdeklő171