Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Fodor István: Gondolatok őstörténetkutatásunk jelenéről (tanulmány)

dése az őstörténetünkkel kapcsolatba hozható régészeti leletek iránt, ami a nyelv- ismeret hiányán felül elsősorban azzal magyarázható, hogy szakembereink jórésze meglehetősen kevés figyelmet szentelt általában a történeti kérdéseknek. Mégis van kimagasló eredménye ennek az időszaknak: ekkor készült László Gyula 1961-ben megjelent, nagy jelentőségű könyve (Őstörténetünk legkorábbi szakaszai), amely nem múzeumi gyűjtéseken alapult, hanem kizárólag a szovjet szakirodalom alapján készült. Bátran nevezhető ez úttörő és hősies vállalkozásnak, amelyet akkor sem a szakmai, sem a társadalmi közvélemény nem méltányolt kellőképpen.

A 60-as és 70-es évek hoztak minőségi változást e kapcsolatokban. Ekkor már jóval több magyar szakember tanulmányozhatta a szovjet közgyűjtemények anyagát, egy aspiráns és két egyetemi hallgató végezte kint tanulmányait, az orosz nyelv egyre kevésbé jelentett áthághatatlan akadályt a szakirodalom megismerésében. S ami talán még ennél is fontosabb: az új régésznemzedék — főként László Gyula tanítványai — élénk érdeklődéssel fordultak a magyar őstörténet kérdései és általában az eurázsiai steppe régészeti emlékanyaga felé, hiszen tanulóéveik alatt mesterük beléjük plántálta, hogy a keletről hozzánk jött szkíták, szarmaták, hunok, avarok, magyarok hazai emlékei sem értelmezhetők helyesen keleti hagyatékuk ismerete nélkül.

Jelentősen kitágultak a kapcsolatok szervezeti keretei is. A moszkvai szovjet akadémiai Régészeti Intézet és az MTA Régészeti Intézete közt hosszútávú együttműködési megállapodás jött létre, a 70-es évek második felétől a két intézet kutatói közös ásatásokat végeztek hazánkban és a Szovjetunióban. 1972-ben és 1982- ben Moszkvában, 1977-ben pedig Budapesten jelent meg magyar—szovjet régészeti tanulmánykötet, elkészült orosz nyelven — szintén közös munkában — a „Magyarország régészete” c. kézikönyv, amelynek az őskort tárgyaló első kötete nemrég látott napvilágot. A Magyar—Szovjet Történeti Vegyesbizottság több tanácskozást tartott, amelyen a magyar őstörténet kérdéseit is megvitatták.

Rendkívül fontos új jelenség, hogy ebben az időszakban szovjet régészkollégáink között is többen akadtak, akik élénk érdeklődést tanúsítottak a magyar őstörténet iránt. Különösen a fájdalmasan fiatalon elhunyt kazányi régésznő, E. A. Halikova ilyen irányú munkásságát értékelhetjük sokra, aki a Káma Volgába szakadásának vidékén, a tatárföldi Bolsije Tigani falu mellett egy olyan VIII—IX. századi temetőt tárt fel, amely minden bizonnyal a magyarság zömének nyugatra vándorlása idején az ősi szállásokon maradt egyik magyar néprésznek lehet a nyugvóhelye. (Az ő utódaikat lelhette fel errefelé 1236Jban Julianus barát.) E valóban tudományos szenzációról magyar nyelven is beszámolt az Archaeologiai Értesítő 1976-os évfolyamában. Újabban pedig férje, A. H. Halikov tár fel olyan Volga vidéki temetőket, amelyek — ha nem is a mi őseink csontjai porladtak bennük — fontos adatokat szolgáltatnak majd a mi őstörténetünkhöz is.

Ezen a ponton joggal merülhet fel az olvasóban az a gondolat, hogy kell-e egyáltalán a magyar régészeknek e tőlünk távoli területek nehezen hozzáférhető régészeti leleteit búvárolniok, nem lenne-e bölcsebb dolog szovjet kollégáinkra hagyni ezt a munkát, akik nálunknál sokkal jobban ismerik e leletanyagot. Azt hiszem, a válasz mindenképpen csak nemleges lehet. Nem csupán azért, mert az őstörténetünk iránti érdeklődés szovjet kollégáink körében — az említett igen fontos kezdeményezések ellenére is — meglehetősen gyérnek mondható, hanem elsősorban azért, mert főként a nyelvi akadályok miatt még az érdeklődők is csak igen-igen hézagosán ismerik őstörténetünk szakirodalmát. S ehhez hozzá kell még tennem, hogy érthető okokból a mi ősmúltunk kutatása egyik szovjet tudományos intézetnek sem tartozik legfontosabb feladatai közé. A mi őstörténetünk régészeti szemszögű vizsgálatát tehát senki nem vállalja át tőlünk, bármilyen értékes segítségre is számíthatunk.

Az utóbbi két évtized röviden vázolt, a kapcsolatokban beállott jelentős fejlődése láttán akár derűs megnyugvással is tekinthetnénk a jövő elé, úgy vélem azonban, hogy e megnyugvásra az elmondottak ellenére sincs túlságosan sok okunk.

172