Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Fodor István: Gondolatok őstörténetkutatásunk jelenéről (tanulmány)
FODOR ISTVÁN Gondolatok őstörténetkutatásunk jelenéről A tudomány nagyjairól való megemlékezések mindig alkalmat kínálnak arra is, hogy szót ejtsünk az általuk egykor oly fényes sikerrel művelt szakterület jelenlegi helyzetéről. A magyar őshazakutatás méltán legendává magasztosult alakjának, Körösi Csorna Sándornak emlékünnepén — születésének 200. évfordulója alkalmából — magam is arra teszek kísérletet, hogy futólag jellemezzem őstörténetkutatásunk mai állapotát. Ez az áttekintés szükségszerűen nem törekedhet teljességre, még csak a különböző szakterületek arányaira sem lehet tekintettel, hiszen nem alapos felmérés alapján készült, s így nyilvánvalóan magán viseli készítője érdeklődésének, ismereteinek bélyegét. Ennek ellenére úgy vélem, talán nem haszontalan időről időre megvizsgálni e téren sem való helyzetünket, mivel a hiányosságok, gyarlóságaink felismerése előrehaladásunk mindenkor fontos feltétele. Nem időzöm hosszasan az őstörténeti búvárlatok múltjának bemutatásánál, sem jeles művelőinek méltatásánál. Csupán arra a közismert tényre utalok, hogy népünk őstörténetének vezető tudományága — lényegében nem lévén e távoli korokból írott tudósítások — a legutóbbi időkig a nyelvtudomány volt, amely a múlt század végére igazolta be, hogy népünk rokonsága a ma tőlünk távol élő finnugor népek családjába sorol bennünket, s távoli őseink több évezred előtt még egymás szomszédságában éltek. E felismerés oszlatta el végleg a középkorból eredő szittya- hun—török rokonság és származás hiedelmének ködét. Nyelvünk történetének szorgos kutatói ősi szavainkból korai történelmünk ezernyi részletét is kihámozták. E munkájukhoz csak az utóbbi évtizedekben kaptak számottevő segítséget a földben megőrződött emlékeket vallató régészektől, a népi kultúra ősi elemeit vizsgáló néprajzkutatóktól, továbbá az embertan, történeti növény- és állattan, s számos más tudományszak művelőjétől. Természetesen korszaknyit fejlődött ez idő alatt az őstörténet késői szakaszaira vonatkozó írott kútfőket elemző forráskritika tudománya is. E rövid elősorolásból is kitűnik, hogy az őstörténet kutatása nem egyetlen tudományág feladata, hanem számos (köztük nem csupán társadalom —, hanem természettudományos) szakterület együttmunkálkodása, az ún. komplex kutatási módszer, vezethet csak eredményre. Azt sem szükséges bizonygatni, hogy a polihisztorok kora rég letűnt, s manapság elképzelhetetlen, hogy valaki egyformán jártas legyen az említett tudományokban. A különböző egymásrautalt szakterületek és szakemberek összehangolt tevékenységének megvalósítása azonban nem könnyű feladat, amit sajnálatos módon mai helyzetünk is pontosan tükröz. A magyar őstörténetkutatásnak ugyanis nincsen kutatóbázisa, tehát egyetlen kutatócsoportnak, intézetnek, vagy egyetemi tanszéknek sem feladata a szerteágazó munkálatok összefogása, tervezése és támogatása. Nem arról van persze szó, hogy ilyen kutatóbázis hiányában senki, vagy csak elenyésző számú szakember foglalkozna őstörténetünk kérdéseivel. A baj az, hogy az ilyen vizsgálatok irányát szinte kizárólag az egyéni érdeklődés és áldozatvállalás szabja meg. Tudomásom szerint hazánkban ma az ugyancsak szép számú tudományos kutató közül egy sem azért kapja a fizetését, hogy a magyar őstörténet kérdéseivel foglalkozzon. Ez irányú tevékenységüket tehát szinte kizárólag önként vállalt feladatként végzik, többen még csak nem is hivatalos munkaidőben. Elképesztő állapot ez, különösen a szomszédos szocialista országok hasonló jellegű ku170
