Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Vékony Gábor: Késő népvándorláskori rovásfeliratok II. (tanulmány)

Szövegünk hangállapotáról igen keveset mondhatunk. A magánhangzók többsége rekonstrukció, így pl. semmit sem tudunk a szóvégi magánhangzók állapotáról. Az -'-hí alakban mindenesetre a A névmásképző előtt volt magánhangzó, ez azonban aligha számítható szóvégi magánhangzónak, mivel egy

^ névmás tőhangzója. Maga az 'mai alak egyébként élesen szembenáll a neki, belé, el(é) formákkal, ami (de az utóbbiak maguk között is) arra utal, hogy az "AL’ si>' <é > i, é fejlődés nem párhuzamosan, hanem különböző fokozatokban, egyes szavak mondattani szerepétől is függően zajlott le. Szövegünk régiségének jellemzője az imái, alak mellett a neki is, amely a HB-ben már nec: halalnec, muga nec, foianec (vö. Bérezi, HB 62—63.). Más a helyzet persze, ha a neki-ben, -nek-ben a -k lativusrag (Bárezi, HB 63—64., Benkő, Árpád-kor szöv. 225—6., MSzFgE s. v. -nek, -nak). Akkor szövegünkben nem neki, hanem neki olvasandó, ami egyébként ugyancsak szövegünk régiségére utal, mindazonáltal inam ítélhető meg, hogy szavunk más ekkor raggá vált volna (vö. Benkő, Árpádnkor szöv. 235.). Ebben az esetben viszont a neki -i-je szóvégi magánhangzó lehet csak, amiből a többi szó állapotára is következtetéseket vonhatunk le. Felvethető persze, hogy az i az inra; -hez tartozik, de úgy látszik, az i é's az m között választójel van a feliraton.

Ekkor pedig csak az ill. a bele, ele között lenne fejlődési ellentét.

Ennek magyarázatául aligha kínálkozik más számunkra, mint az, hogy a beig^eiirj- határozószavak rövidülése igekötöi használatban már ekkor megindult, tehát akár hegeli alakokkal is számolhatunk (az írásképnek szabályosan ez felelne meg, de vö. fentebb). Igekötőinknél a lativusi funkciót igen korán, a korai ősmagyarban feleslegessé vált, így e szavak megrövidülése már ékkor megkezdődhetett (vö. Benkő, Árpádkor szöv. 265—7.). Ez természetesen szabálytalan rövidüléseket, sőt szabálytalan hangváltozásokat is előidézhetett, ahogy a már a HB-ben feltűnő -ben <tejen esetében is (Bárezi, HB 50—52.). A be- igekötőnek valóban csak korai bel alakjait ismerjük (Imre, SzabViad. 94., Beníkő, Árpád-kor szöv. 282., TESz s. v. be1), igaz, ezek eléggé késeiek. Ezzel szemben a KTSz. ele alakot mutat: ele múlhat'[Pa], ele menuen, amit B. Lőrinczy eZe-nek (B. Lőrinczy, KT és Sz. 38, 158.), Benkő pedig elének, esetleg elednek olvas (Árpád-kor szöv. 50, 52.). Viszont a közeleső időben már eZ-t találunk: el tawfyot (JókK. 2.), aminek az lehet a magyarázata, hogy a szabálytalanul rövidült és a teljesebb alak hosszú ideig egymás mellett élhetett, ahogy már szövegünk korában is.

Egyértelműen meghatározható magánhangzóink vannak az Üngür szóban (a második ü a jánosihidai felirat alapján biztosi ható), a nekí-ben (i), az édyn és am»szsd£ igei alakokban (é, e), az en névmásban (e), valamint iaz istenem, szóban ligatúra részeként (i). Ezek a jelölések szabályosak, különösebb magyarázatot nem igényelnek. Feltűnő viszont az é és az e azonos jellel való jelölése, ami annál különösebb, mert a tünk rovásírás jeniszeji emlékei is megkülönböztetik az e és é-t (Thomsen, V., JSFOu XXX/4. 1—9., Kononov, Gramm. 60.), s valószínűleg megkülönböztette kezdetben ezt a két hangot a székely rovásírás is (Ligeti, MNy 31. 50—52. = A m. ny. tör. kapcs. II. 92—94., Németh, Insohr. 80., A m. rovásírás 14.). Ennek persze csupán az lehet a magyarázata, hogy rovásírásunk ugyanazzal a jellel több magánhangzót is jelölt, amint a tür.k rovásírás is.

A mássalhangzók esetében feltűnő a £ gyakori jelentkezése, így a té^y valamint az *i&. szavakban, olyan helyeken, ahol a Árpád-kori szövegemlékeinkben többnyire már vokalizálódott. Legkorábbi írásos adataink min163