Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Vékony Gábor: Késő népvándorláskori rovásfeliratok II. (tanulmány)

denesetre még őrzik a £ -t (Bárczi, TA 117., Gombocz, Hlört. 33., Kniezsa, Helyesír. 24.), így ezekben a szavakban való megléte nem számít artíhaizmus- nak. Archaikus viszont a felszólító mód '( jele: *»(föd$n; , i2*d£,

emgszsd^. Ezeknek az alakoknak Árpád-kori megfelelőiben a helyén-ggy-t ( -jjfct?) várnánk, ill. találnánk (Benkő, Árpád-kor szöv. 203. skk., Bárczi, HB 150—1.). Szövegünk kora és Árpád-kori emlékeink kora között lezajlott tehát a >m változás {nyilván -d£>dj. -n keresztül), s az

így keletkezett két hang között 'létrejött a kiegyenlítődés is, amely természetesen inkább -ggy-t, mint - -t eredményezett.

Problematikus a mássalhangzók között a ( ßarsz szavak _(L -je. Űja'bb nyelvészeti irodalmunk ugyan előszeretettel olvas a mai v-k helyén -(Á-t (Bárczi, Htört.2 109—110., HB 29., Benkő, Árpád kor szöv. 72. irodalommal). Ezt az olvasatot, ahogy a gy helyén a j -t a konst antinosi /ue^cpy (vö. Bárczi, HB 29., Ligeti, A m. ny. tör. kapcs. 443., vö.Gyóni, Szórv. 90.), írott adat kérdőjelezi meg. Ez az adat a 10. század végi Pilgrim-hamisítvá- nyokban szereplő Vetuarensis ecclesia (MMFH III. 255.). Pilgrim hamisítványai hitelesen tükrözik az akkori magyar viszonyokat (vö. Vékony, in: Életünk 1984—1. 66.), ezért a helynév -uar tagja bizonyosan a magyar vár szóval azonos. Ha a magyar alak valóban -fiád lett volna, Bilgrimnél alighanem -uuar (~) alakot találnánk. A nagyszentaniklósi rovásfeliratok a szláv v-t ugyanazzal a jellel jelölik, mint a magyar v-t vagy _(L_ -t és bolg.-tör. ^ mellett! Ugyanakkor, amikor az ott feltűnő vosa italnév v-je biztosan tör. -ból származik.

Természetesen nem azt gondolnám, hogy minden mai v helyén akkor is v volt. Hanem bizonyos esetekben (és helyzetekben) másutt v, s itt jelentős nyelvjárási különbségekkel is számolhatunk. Mivel feliratunkon a !s(fcd$a bizonyára _(L -vei olvasható, felesleges feltennünk, hogy az azonos jellel írt (las» -nak és ßar« -mák más volna az olvasata.

Ami a szóképzést illeti, különösebb magyaráznivaló nincs szövegünkben, legalábbis a szavak (többségében. Feltűnő azonban a deverbális igeképzők maitól eltérő szerepe. A -d gyakorító-kezdő képzős igealakok közül csak a <«í*d - nek ismerjük később is megfelelőjét: tudSfgk (Döbr. K. 89.), R. tűdösik,

tüddösik, N. belétöved (MSzFgE s. v. tűz). Nincs későbbi nyoma az ed, usd,- emgszgd — képzéseknek. A régiségben azonban a -d képző igen gyakori volt, s más esetekben is 'ismerünk olyan képzéseket, amelyek (elszigetelték maradtak és nem áitalánosultak. Ilyen a nyomod ’nyom’ (D. Bartha, Száképz. (22., TESz s. v. nyom) vagy a kend ’törül, törülközik’ (D. Bantha, i. h., TESz s. v. ken, kendő), leped stb. Ugyanakkor gyakoriak az olyan igealakok, amelyek csak -d képzős formában maradtak fenn, s alapszavuk kiveszett.

Ugyancsak nem maradt nyoma a későbbi származékokban az il- ige Á gyakorító képzős származékának (vö. illik, illeszt, ölt stb.). Ez is arról tanúskodik, hogy ekkoriban egyes képzőink sokkal szabadabban járulhattak az igetőhöz, mint az Árpád-korban.

Szövegünkben egyetlen névszójel van, az istenem szó -m-je, egyes szám első személyű birtokos személyjel. Árpád-kori szövegemlékeinkben, s később is ugyanígy fordul elő (vö. Bárczi, HB 22—23), legfeljebb kérdéses, hogy számolhatunk-e még mögötte magánhangzóval. Ennek eldöntésére nincsenek adataink.

Igejelet is csak egyet találunk szövegünkben, ez a felszólító mód A jele. A tudvalévőén fiú. */c-ból származó X- módjel Árpád kori szövegeinkben már sehol sem található (B. Lőrinczy, KT és Sz. 123—124., Bárczi, HB 16—17., 151—

164