Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Koppány Zsolt: "Egy szenvedély margójára" - beszélgetés Major Ottóval, Maár Gyulával, Törőcsik Marival, Kocsis Zoltánnal és Belohorszky Pállal Pilinszky Jánosról
TÖRÖCSIK MARI: Én Jánost olyan régen ismerem, olyan régi barátság fűzött hozzá, hogy nem tudom: kozmikus egyedüllétről lehet-e beszélni? Most, hogy már nincs többé, elámulok magamon, milyen bolond voltam, amiért nem beszéltem vele még többet, bizonyos dolgokat nem kérdeztem meg tőle; ezek komplikált dolgok, mert lehet, hogy megkérdeztem tőle mindent, csak most tűnik úgy föl, mintha valamit kihagytam volna. Ha az ember hétköznapjaiban érintkezik egy másik emberrel, föl sem sejlik, hogy mennyi mindenről lehet szó közöttük; azt hiszem, ez mindenkivel így van. Ha valakit elvesztünk, főleg az ő esetében, csak később jövünk rá, n)i- csoda szellemi kisugárzása volt... a mi naponkénti találkozásunk abban merült ki, hogy én rászóltam, pl. ne dohányozzon olyan sokat; én voltam az életében a reális hétköznap. Ha a réten mentem felé, gyorsan kiszellőztetett, a rengeteg csikket kiszórta; én már ismertem akkor, amikor az Izabella utcában lakott egy földszinti lakásban, abban az Időben ritkábban találkoztunk, és érzékeltem, hogy talán nagyon-nagyon egyedül van. Azt kell, hogy mondjam, mégse volt ő magányos. Szerette az embereket. Szóval az ő „magánya” nem a legmeghatározóbb az életében. Azt is sokan mondták róla, hogy szomorú ember. Életemben még annyit nem nevettem, mint amikor ő mesélt nekem, a lányom, aki olyan hat-hét éves volt akkor, s akinek János a keresztapja, visítozott a nevetéstől. Velem. Ügy fogalmaznék, hogy egy nyugodtabb, szép periódusa volt az életének. Szeretett ott lenni, szerette a tájat, a nyugalmat. Legutolsó felesége is többször meglátogatta ott. Sokszor átbeszélgettük az éjszakákat. Végül is azt lehet mondani, hogy az életének voltak magányos periódusai. MAÁR GYULA: Maga úgy állítja föl, ha jól értem, hogy valakinek föloldódhat-e a kozmikus magánya, s akkor e mellett lehet-e barát? Nem hiszem, hogy ez egy ellentétpár. Az ő ún. kozmikus magányát nem oldotta föl sem Velem, sem áz ideg- szanatórium, se a saját íróasztala. Ettől függetlenül ő lehetett nagyon jó barát. Tudni kell, hogy a portréja nagyon sok szeretetből áll, ugyanakkor az ellenkezője is igaz, önző is volt. Nagyon árnyaltan szeretném ezt mondani, tehát az ő önzősé- ge nem a hétköznapi értelemben vett tudatos önzés, hanem egy olyan beszűkülés a saját tevékenységére, amivel ő szívesen támaszkodott másokra. Ellenszolgáltatás volt maga a lénye. De azért neki ki kellett nyitni az ablakot, oda kellett vinni a nem tudom én micsodát. Persze elég jelentős volt ahhoz, hogy ezt megtehesse; de mindezekkel együtt a léte és a lénye döntő hatású. Az alapmagánya a létének meghatározottsága volt. De ismétlem, ennek ellenére tudott barát lenni. Törőcsik Mari egy korábbi televíziós műsorban, — Maár Gyula volt a rendező és a riporter — csak némi rábeszélés után volt hajlandó elmondani Pilinszky Utószó c. versét. Pilinszky után Pilinszkyt mondani ennyire nehéz lenne? Esetleg minden költővel így van a művésznő? TÖRÖCSIK MARI: Az nem „némi rábeszélés” volt! Kisebb fajta botránnyá duzzadt. Igen. Énbennem van egy ilyen tiltakozás... én nem tudok elmondani verset. Én szemérmes embernek tartom magam, és egy szemérmetlen pályán vagyok.,. így voltam régebben: nem akartam megcsinálni az Ötszemköztet, sírva dőltem a Televízió falának, aztán bementem, pedig Vitray sem kényszerített rá. Van bennem egy tiltakozási hajlam, azt mondom, nem nyilatkozom, aztán mégis nyilatkozom. Végül is belementem ebbe a Pilinszky-versmondásba, mondanom sem kell, hogy teljesen összeomlottam, sokan ezt sem bocsátották meg, hogy engem ott agyonkínoztak, de nem agyonkínzás volt ez, a mi pályánkon nem ez a legnagyobb összeomlás, sokkal nagyobb traumáknak ki vagyunk téve nap mint nap... A mi esetünkben nem a Pilinszky-vers ellen tiltakoztam, hanem egyáltalán: hogy verset mondjak el. Mégis, Pilinszkyt számomra azért nehéz még plusz elmondani, mert ő nagyon sokszor mondta a saját verseit, sőt, másokét is. Rendkívül szerettem hallgatni az ő versmondását. Szerintem senki úgy nem tudja elmondani Vörösmarty Előszóját, mint ő. Az Utószó c. verset is hallottam tőle, nem is egyszer, s féltem, nem tudok majd szabadulni a hatásától. Ezzel együtt, már kacérkodom 117
