Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - Spiró György: Levél Radnóti Sándorhoz

az a — hogyan nevezzem? — valóságmag, amellyel a szerzőnek dolga van. Minden re- lativizálódik, ötletszintre süllyed. A mindentudó író mossa kezeit. Krasznahorkai tud és mer konstruálni, ez nagy erény, de túlkonstruál, mert mintha nem merné még vállalni saját szemléletét, amely pedig igen jó szemlélet. Ha nagyon durva akarnék lenni, úgy vélném, hogy ez gyávaságra vall, de nem érdemes ilyen könyörtelenül fogalmazni, hiszen a Sátántangó még élet előtti mű: megvan a határozott szemlélet, megvan minden írói erény, már csak a személyes átéltség hiányzik, ezt egyelőre még színészkedés helyettesíti (erre még visszatérek, mert ez azért nem olyan egyszerű).

Egy dologból azonban érzésem szerint nem enged, ugyanis éppenséggel isten meglétére fogad. Ezért van a könyv elején a mottó. Azt semmiképpen sem az orvos írja, hanem a szerző, a mottó kívül van a szövegen. Nem szoktam mottókra figyelni, általában modorosságról árulkodnak, de ezúttal, igen okos szerzőről lévén szó, figyelembe kell vennem. Ha a mottó felől nézem, a Sátántangó a Pokolról szól, az álmegváltókról és az igazi csodavárókról, és így nemcsak magyar regény akar lenni, hanem európai és keresztény is. (A szerző nagyratörését nagyon is helyeslem.) Ebből azonban bizonyos problémák adódnak. A pokol megírható ebből a szempontból (meg is írja nagyon jól, rendkívüli gazdagságú magyar nyelven), a Föld a siralom völgye, és nincs olyan mozzanat, ami ne lenne apokaliptikus (kár, hogy ezzel Te nem foglalkozol igazán, noha a Biblia kezelését följegyzed), szóval itt a világvége — csakhogy a keresztény megváltás-szemlélet felől ez mindig így van és mindaddig így van, amíg el nem jön az igazi Messiás (akire a mottó, a kötelező kétséggel játszva, utal). A regény a hetvenes évek egy konkrét országáhan játszódik, az alapeszme ugyanakkor időtlen. Ezt Krasznahorkai egyelőre úgy próbálja feloldani, hogy kerek játékot épít, saját farkába harapó regényt, amitől azonban a Pokol játszi lehetőséggé könnyül, és nem azzá a súlyos, éle- tes pokollá, amiben élünk.

Veled szemben tehát én úgy látom, hogy egy egészen rendkívüli tehetség első nekifutása a Sátántangó, de még csak a művészi kérdés felvetése, és nem megoldása. Krasznahorkai számomra ebből a szempontból Nádashoz áll a legközelebb, hiszen Nádas hasonló problémával van elfoglalva jó ideje, és csaknem hasonló formai megoldáshoz jut: nála egy halott írja a szöveget (amit Krasznahorkainál a nem tudni, élő vagy már holt orvos). Ez, ismétlem, nem a mindenható író, inkább az esztétikai megfontolások, filozófiák rabságában megkötözve rángatózó író kényszermegoldása. Te, amennyire érzékelem, szeretnéd őt naiv költőnek látni. Szerintem Krasznahorkai ;s szentimentális költőként indult, és a naivitásig még hosszú út vár rá.

Miért írom mindezt? Azért, mert úgy látom, évek óta vitában állunk egymással, noha ezt mi soha nem tisztáztuk, sőt álláspontunkat sem ismertettük egymással igazán. Én akkoriban jöttem rá, miről is vitázunk mi némán, amikor elolvastam szép Sinkó-tanulmányodat a Hídban (vagy az Üj Szimpóban volt? — nem emlékszem). Azzal a tanulmányoddal maradéktalanul egyetértettem, és el kellett tűnődnöm, miért nem tudok maradéktalanul egyérteni Veled, amikor irodalomról írsz. Azért, mert Te a műalkotást filozófiai, ideológiai konstrukcióként kezeled, én pedig nem. Te rövidre zársz a műalkotás és az életről alkotható elvont gondolkodás között, én ezt nem tudom megtenni. (Ez nálam nyilván szakmai ártalom). Nekem a műalkotásban nem a strukturáló elv a lényeg, sőt az nem is igen érdekel, egyetértek-e ezzel az elvvel vagy sem: számtalan ilyen elv lehetséges, számtalan mű építhető föl ezekből mechanikusan. Engem a műalkotásban mélyen, rejtve megnyilvánuló személyiség izgat, aki nem azonos az ideológiájával, a filozófiájával, talán még a tehetségével sem; eleven valaki, kiszámíthatatlan, határtalan mélységű. S ha nem ilyen, ha az élet helyett nekem csak szikár gondolkodással van dolgom, akkor nem tudok lelkesedni iránta. Krasznahorkai- val kapcsolatban most meg kell kockáztatnom, hogy még Te is, aki pedig a legmélyebben gondolkodó tanulmányíró vagy honunkban azok közül, akik rendszeresen írnak a mai magyar irodalomról, még Te is belesel ama Messiás-várásba, ami nálunk mindig is a kritikusok alapattitűdje volt (és most is az). Mintha a magyar irodalom attól váltódna meg, hogy végre előpattan a pusztából, a zsombékból a Megváltó, az új Ady, a próza Csontváryja. Kicsit olyan ez a várakozás, mint amiről a Sátántangó is

1150