Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Spiró György: Levél Radnóti Sándorhoz
szól (ez a regény melletti érv egyébként). Az ilyen várakozás benne lehet a levegőben, ha, mint hallom, ilyesmi foglalkoztatja most Kornist is meg Jelest is, sőt én is valami hasonlóról készülök regény írni egy ideje. De visszatérve Rád: mint kritikus, belül kerültél a Sátántangó világán. Ez erről tanúskodik, hogy a mű erős. Kritikusi szempontnak azonban a művel való ily fokú azonosulás nem igazán termékeny. A Sátántangóbem ugyanis, és erről meg vagyok győződve, csak látszólag nincs külső, írói szem: valójában csak az van. Méghozzá bevallottan, becsületesen, játékosan. Számomra ez a tisztesség az egyik legfontosabb Krasznahorkaiban. Hiszen ő mindvégig a saját krasznahorkais nyelvén gondolkoztatja a szereplőit, ezeket a primitív tudatú embereket a maga igen bonyolult, sokszintű tudatával és nyelvével felruházva. Ez valóban igen demokratikus dolog, de nem egészen abban az értelemben, ahogyan Te érzed. Ezzel ugyanis Krasznahorkai mindvégig azt mondja: mindez nem a valóság, mindez bevallottan fiktív, játék egy lehetőséggel. Egyetlen tudat, egyetlen szemlélet, egyetlen mondat-fűző-rendszer az egész mű, a szerző agya. S az elgyávuló kör-struktúrát leszámítva, végig következetesen. Ettől megkapjuk a világhangulatot, ez meg is marad, ez az emlékünk a műről — de minden egyéb homályba vész, nem marad éles emlékünk sem szituációról, sem figuráról, és ez már baj. Mert hiszen mi más a művészet funkciója, mint a 'bevésés? Beégetni agyunkba az archetlpikus helyzeteket, pattanásig feszült szituációkat, lángolóan éles képeket, alakokat, hogy soha ne feledjük akkor sem, ha már rég nem gondolunk rájuik, hogy felmerüljenek akkor, amikor éppen égető szükségünk van arra, hogy egyszeri életünk megoldhatatlan pillanataiban megnyugodva belássuk: mindig azt élték és ugyanúgy, mint mi. Te a teljesen determinált körszerkezetet a műszerűség kritériumának tartod. Erről nekem nagyon eltérő a véleményem. Ügy vélem, az igazán jelentős művek nyitott struktúrák. A tökéletes, kiszámított, megkonstruált kör a számomra akadémikus, klasszicista, élettelen, s csak a legjobb esetben játék, mint Krasznahorkainál. A spontaneitás, a kiszámíthatatlanul, véletlenül a műbe kerülő más az én számomra, aki elég keményen szoktam konstruálni, a legfontosabb, mert életes kategória. Ebből a Sátántangóban egyelőre kevés van, dehát ez a regény oroszlánkörömmel van írva, és még kölyök az oroszlán. Ha ennyi kifogásom van a Sátántangó ellen, miért reflektálok mégis Uyen hosz- szan a tanulmányodra? Azért, mert a mű — minden gondolatisága, minden kiszámított konstruáltsága ellenére — tartalmaz valamit, ami fontosabb a művészi formálásnál, ami vagy megvan egy műben, vagy nincs, és ez a személyiség, aki írta. Krasznahorkai pompásan játszik, de a játék mögül egy igazi, bonyolult ember sejlik, aki sokkal több a művénél. És van egy igen fontos disszonancia a műben, ez pedig a rendkívüli feszültség a komorrá formált világ és szerző rendkívül gazdag nyelve között. Krasznahorkai szépen tisztázta gondolatilag, hogy a Föld, s benne különösen Magyarország, a siralom völgye — ezt azonban olyan boldog, önmagában gyönyörködő nyelven írja, hogy a gondolati koncepció és a nyelv mindvégig konfliktusban van egymással. Ez az a feszültség, ami a legtöbbet, esetleg a legnagyobbat ígéri. Persze, csak akkor, ha Krasznahorkai észnél lesz. A Sátántangó ban ugyanis van egy kevéssé lelkesítő rügyecske is: esetleg feltehető, hogy a most éppen szétmálló és zuhanó világ valaha idillien, normálisan funkcionáló világ volt. Ha ez a hajdani magyar aranykort magában foglaló rügyecske hajt virágot, akkor odajutunk, ahová a magyar próza szokott: a romantikába, amivel nem az a baj, hogy romantika, hanem, hogy élettelen. De azért ettől nem tartok igazán. Krasznahorkai nagyon okos és nagyon tudatos, remélhetőleg a felkapottság éppúgy lepereg róla, mint az esetleges mel- lőztetés, és lesz annyira játékos és furfangos, hogy az alkotással járó csapdákat táncos lábbal kikerülje. Mindebből talán világos a számodra, mennyire nagyrabecsülöm Krasznahorkait, legföljebb egészen másért, mint Te. Azért is írtam ennyit, hogy világos legyen: hol vannak a pontok, ahol ettől a konkrét műtől függetlenül, úgy látszik, mindig és mindenben vitázni fogok Veled akár hallgatólagosan, akár pár szót elhullajtva valahol, de nyilvánvalóan nem kiabálva, hiszen vitánk bölső természetű. Barátsággal üdv!
