Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - Spiró György: Levél Radnóti Sándorhoz

szól (ez a regény melletti érv egyébként). Az ilyen várakozás benne lehet a levegőben, ha, mint hallom, ilyesmi foglalkoztatja most Kornist is meg Jelest is, sőt én is valami hasonlóról készülök regény írni egy ideje. De visszatérve Rád: mint kritikus, belül ke­rültél a Sátántangó világán. Ez erről tanúskodik, hogy a mű erős. Kritikusi szem­pontnak azonban a művel való ily fokú azonosulás nem igazán termékeny. A Sátántangóbem ugyanis, és erről meg vagyok győződve, csak látszólag nincs külső, írói szem: valójában csak az van. Méghozzá bevallottan, becsületesen, játéko­san. Számomra ez a tisztesség az egyik legfontosabb Krasznahorkaiban. Hiszen ő mind­végig a saját krasznahorkais nyelvén gondolkoztatja a szereplőit, ezeket a primitív tudatú embereket a maga igen bonyolult, sokszintű tudatával és nyelvével felruházva. Ez valóban igen demokratikus dolog, de nem egészen abban az értelemben, ahogyan Te érzed. Ezzel ugyanis Krasznahorkai mindvégig azt mondja: mindez nem a valóság, mindez bevallottan fiktív, játék egy lehetőséggel. Egyetlen tudat, egyetlen szemlélet, egyetlen mondat-fűző-rendszer az egész mű, a szerző agya. S az elgyávuló kör-struk­túrát leszámítva, végig következetesen. Ettől megkapjuk a világhangulatot, ez meg is marad, ez az emlékünk a műről — de minden egyéb homályba vész, nem marad éles emlékünk sem szituációról, sem figuráról, és ez már baj. Mert hiszen mi más a művészet funkciója, mint a 'bevésés? Beégetni agyunkba az archetlpikus helyzeteket, pattanásig feszült szituációkat, lán­golóan éles képeket, alakokat, hogy soha ne feledjük akkor sem, ha már rég nem gon­dolunk rájuik, hogy felmerüljenek akkor, amikor éppen égető szükségünk van arra, hogy egyszeri életünk megoldhatatlan pillanataiban megnyugodva belássuk: mindig azt élték és ugyanúgy, mint mi. Te a teljesen determinált körszerkezetet a műszerűség kritériumának tartod. Erről nekem nagyon eltérő a véleményem. Ügy vélem, az igazán jelentős művek nyitott struktúrák. A tökéletes, kiszámított, megkonstruált kör a számomra akadémikus, klasszicista, élettelen, s csak a legjobb esetben játék, mint Krasznahorkainál. A spon­taneitás, a kiszámíthatatlanul, véletlenül a műbe kerülő más az én számomra, aki elég keményen szoktam konstruálni, a legfontosabb, mert életes kategória. Ebből a Sátán­tangóban egyelőre kevés van, dehát ez a regény oroszlánkörömmel van írva, és még kölyök az oroszlán. Ha ennyi kifogásom van a Sátántangó ellen, miért reflektálok mégis Uyen hosz- szan a tanulmányodra? Azért, mert a mű — minden gondolatisága, minden kiszámí­tott konstruáltsága ellenére — tartalmaz valamit, ami fontosabb a művészi formálás­nál, ami vagy megvan egy műben, vagy nincs, és ez a személyiség, aki írta. Kraszna­horkai pompásan játszik, de a játék mögül egy igazi, bonyolult ember sejlik, aki sok­kal több a művénél. És van egy igen fontos disszonancia a műben, ez pedig a rend­kívüli feszültség a komorrá formált világ és szerző rendkívül gazdag nyelve között. Krasznahorkai szépen tisztázta gondolatilag, hogy a Föld, s benne különösen Ma­gyarország, a siralom völgye — ezt azonban olyan boldog, önmagában gyönyörködő nyelven írja, hogy a gondolati koncepció és a nyelv mindvégig konfliktusban van egy­mással. Ez az a feszültség, ami a legtöbbet, esetleg a legnagyobbat ígéri. Persze, csak akkor, ha Krasznahorkai észnél lesz. A Sátántangó ban ugyanis van egy kevéssé lelkesítő rügyecske is: esetleg feltehető, hogy a most éppen szétmálló és zuhanó világ valaha idillien, normálisan funkcionáló világ volt. Ha ez a hajdani ma­gyar aranykort magában foglaló rügyecske hajt virágot, akkor odajutunk, ahová a magyar próza szokott: a romantikába, amivel nem az a baj, hogy romantika, hanem, hogy élettelen. De azért ettől nem tartok igazán. Krasznahorkai nagyon okos és na­gyon tudatos, remélhetőleg a felkapottság éppúgy lepereg róla, mint az esetleges mel- lőztetés, és lesz annyira játékos és furfangos, hogy az alkotással járó csapdákat táncos lábbal kikerülje. Mindebből talán világos a számodra, mennyire nagyrabecsülöm Krasznahorkait, legföljebb egészen másért, mint Te. Azért is írtam ennyit, hogy világos legyen: hol vannak a pontok, ahol ettől a konkrét műtől függetlenül, úgy látszik, mindig és min­denben vitázni fogok Veled akár hallgatólagosan, akár pár szót elhullajtva valahol, de nyilvánvalóan nem kiabálva, hiszen vitánk bölső természetű. Barátsággal üdv!

Next

/
Thumbnails
Contents