Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - Gömöri György: Határ Győző köszöntése

Amellett — hogy tovább bonyolítsam a dolgot — Hjatár magát főként filozófusnak tartja, mintha csak kényszerből, a visszhangtalanságtól való félelmében lett volna íróvá. Sokáig azt hittem, Határ filozófia felé fordulása amolyan öregkori be- felé-fordulás, hátrálás a bűnös világtól a tiszta eszmék felé, de nemrégiben találtam egy passzust egy 1946-os keltezésű szövegében, alhol a ,/költők szégyenbélyegét” viselő szerző így panaszkodik: „Mit szólhatok én, aki elárultam, megcsúfoltam és minden nappal eladom fenséges hazámat, a filozófiát?” (Hajszálhíd, 36 l.)

Tudatos álcázás eredménye lenne tehát Határ egész szépirodalmi tevékenysége? Ezt azért' mégsem mondanám, több okból. A filozófiát nem lehet megálmodni, viszont Határ nem egy szövege és több drámája álomban-fogant mű; ha tehát Határ éber állapotban papírra vetette színpadra illő álmát, olyan kényszernek engedelmeskedett, amelyet csak erőszakkal tudott volna visszafojtani. Aztán ami Határ filozófiai értekezéseit illeti, azokban is található költészet jócskán — ha más nem, erőteljes képei, érzékletes metaforái biztosítják, hogy ha megfeszül, sem lesz belőle „szakfilozófus”. Pillantsunk csak bele a Szélhárfa első kötetébe, ahol Határ leszámol a különböző művészetekkel:

ó, a bellettrisztika világhódító felelőtlensége!

a fantaszta építészet időzabáló önfeledtsége! a muzsika ármányos afzása, rajzása, képmutató mélyengései!

vagyis a filozófus Határ stílusában inkább akar hasonlítani egy Schopenhauerhez, vagy egy Nietzschéhez, mint holmi neopozitivistához. De hogy tovább bizonyítsam Határ pánpoétikai hajlandóságát, kimondom: ő az a szerző, akinél a költészet még a lábjegyzeteket és a fülszöveget is átitatja. Kitűnő példa rá Az őrző könyve kánonjogi tervezetnek parodizált remek fülszövege, amely a többi közt ilyen fenyítéseket helyez kilátásba a hazug olvasónak:

Amaz olvasó esete, aki csupán a fülszöveget olvassa és ország-világnak teleha- zudja fülét azzal, hogy megette ezen Fabula betűtengerét, ki immár szárnyává lön. Ez kóficot a Káptalan fogassa meg, süsse rá apróbetűs tüzes bélyegét a homlokára a hazuglárinak és dobosával hirdesse is ki, nehogy eltagadja a kani- perdája, a rásütött Járlatlevélnek mi a helyes olvasata ....

Mint egy újabb írásából kitűnik, Határ nem szereti, ha egyedül nyelvi virtuozitását dicsérik, mivelhogy úgymond, „az anyanyelv mindent tud” és „mindent az anyanyelv tud” (A rákóra ideje, 1982., 42. 1.). Igeniám, de ha ezt összevetjük egy másik kijelentésével, miszerint ő magát „mesterembernek” tartja, aki csupán megmunkálja, szellemsugallatra elkészíti a művet, akkor ezt a kritikákban minduntalan visszatérő dicséretet mégsem lehet egy axiómával elintézni. Ugyanis, aki már elolvasta Határnak legalább egy művét, az tudhatja, hogy ő 1. nem „szabályos” költő, 2. nem a színháznak író drámaíró, s azt már alig kell mondanunk, hogy 3. nem is bizony a közönség alantasabb részének ízlését törleszkedve kiszolgáló kommersz-prózaíró. Rendkívüli képzelőerején (vagy ha úgy tetszik, „mediumnitásán”) kívül mégis mi teszi olyan szuggesztívvé írásait? A sokféle jellembe és helyzetbe való nyelvi bele- illeszkedés szinté korlátlan 'képessége, amellyel a „jámborita rend” dohogó perjelét éppoly hitelesen tudja megszólaltatni, mint hajdani birodalmi mészárlások elször- nyedt krónikásait („Rodogaszt! Rodogaszt!”), tehetsége, amellyel újjá tudja teremteni néhai Hekus Dönci haverjainak ékes nagyvárosi jassznyelvét csakúgy, mint Mallarmé átszellemült és hermetikus nyelvezetét, mimikrije, amelybe beleférnek az afrikai törzsek ráolvasásai, a tibeti szellemidézők és az erotika rabjainak zsolozsmái. Aki otthonos a Hajszálhídban, és Határ más műveiben, tudja, hogy jóllehet Határ viszonya a magyar hagyományhoz nem éppen zavartalan (klasszikusaink többsége elmarasztaltatik izgágaságban és balkániságban), tud ő hagyományosan emelkedett, kemény verset írni Bartók példájáról, tud szólni epésen-irónitousan a „vakondok-or1147