Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - Gömöri György: Határ Győző köszöntése

Amellett — hogy tovább bonyolítsam a dolgot — Hjatár magát főként filozófus­nak tartja, mintha csak kényszerből, a visszhangtalanságtól való félelmében lett volna íróvá. Sokáig azt hittem, Határ filozófia felé fordulása amolyan öregkori be- felé-fordulás, hátrálás a bűnös világtól a tiszta eszmék felé, de nemrégiben találtam egy passzust egy 1946-os keltezésű szövegében, alhol a ,/költők szégyenbélyegét” vi­selő szerző így panaszkodik: „Mit szólhatok én, aki elárultam, megcsúfoltam és min­den nappal eladom fenséges hazámat, a filozófiát?” (Hajszálhíd, 36 l.) Tudatos álcázás eredménye lenne tehát Határ egész szépirodalmi tevékenysége? Ezt azért' mégsem mondanám, több okból. A filozófiát nem lehet megálmodni, vi­szont Határ nem egy szövege és több drámája álomban-fogant mű; ha tehát Határ éber állapotban papírra vetette színpadra illő álmát, olyan kényszernek engedelmes­kedett, amelyet csak erőszakkal tudott volna visszafojtani. Aztán ami Határ filozó­fiai értekezéseit illeti, azokban is található költészet jócskán — ha más nem, erő­teljes képei, érzékletes metaforái biztosítják, hogy ha megfeszül, sem lesz belőle „szakfilozófus”. Pillantsunk csak bele a Szélhárfa első kötetébe, ahol Határ leszá­mol a különböző művészetekkel: ó, a bellettrisztika világhódító felelőtlensége! a fantaszta építészet időzabáló önfeledtsége! a muzsika ármányos afzása, rajzása, képmutató mélyengései! vagyis a filozófus Határ stílusában inkább akar hasonlítani egy Schopenhauerhez, vagy egy Nietzschéhez, mint holmi neopozitivistához. De hogy tovább bizonyítsam Határ pánpoétikai hajlandóságát, kimondom: ő az a szerző, akinél a költészet még a lábjegyzeteket és a fülszöveget is átitatja. Kitűnő példa rá Az őrző könyve ká­nonjogi tervezetnek parodizált remek fülszövege, amely a többi közt ilyen fenyíté­seket helyez kilátásba a hazug olvasónak: Amaz olvasó esete, aki csupán a fülszöveget olvassa és ország-világnak teleha- zudja fülét azzal, hogy megette ezen Fabula betűtengerét, ki immár szárnyává lön. Ez kóficot a Káptalan fogassa meg, süsse rá apróbetűs tüzes bélyegét a homlokára a hazuglárinak és dobosával hirdesse is ki, nehogy eltagadja a kani- perdája, a rásütött Járlatlevélnek mi a helyes olvasata .... Mint egy újabb írásából kitűnik, Határ nem szereti, ha egyedül nyelvi virtuozi­tását dicsérik, mivelhogy úgymond, „az anyanyelv mindent tud” és „mindent az anya­nyelv tud” (A rákóra ideje, 1982., 42. 1.). Igeniám, de ha ezt összevetjük egy másik kijelentésével, miszerint ő magát „mesterembernek” tartja, aki csupán megmunkál­ja, szellemsugallatra elkészíti a művet, akkor ezt a kritikákban minduntalan vissza­térő dicséretet mégsem lehet egy axiómával elintézni. Ugyanis, aki már elolvasta Határnak legalább egy művét, az tudhatja, hogy ő 1. nem „szabályos” költő, 2. nem a színháznak író drámaíró, s azt már alig kell mondanunk, hogy 3. nem is bizony a közönség alantasabb részének ízlését törleszkedve kiszolgáló kommersz-prózaíró. Rendkívüli képzelőerején (vagy ha úgy tetszik, „mediumnitásán”) kívül mégis mi teszi olyan szuggesztívvé írásait? A sokféle jellembe és helyzetbe való nyelvi bele- illeszkedés szinté korlátlan 'képessége, amellyel a „jámborita rend” dohogó perjelét éppoly hitelesen tudja megszólaltatni, mint hajdani birodalmi mészárlások elször- nyedt krónikásait („Rodogaszt! Rodogaszt!”), tehetsége, amellyel újjá tudja terem­teni néhai Hekus Dönci haverjainak ékes nagyvárosi jassznyelvét csakúgy, mint Mallarmé átszellemült és hermetikus nyelvezetét, mimikrije, amelybe beleférnek az afrikai törzsek ráolvasásai, a tibeti szellemidézők és az erotika rabjainak zsolozsmái. Aki otthonos a Hajszálhídban, és Határ más műveiben, tudja, hogy jóllehet Határ viszonya a magyar hagyományhoz nem éppen zavartalan (klasszikusaink többsége elmarasztaltatik izgágaságban és balkániságban), tud ő hagyományosan emelkedett, kemény verset írni Bartók példájáról, tud szólni epésen-irónitousan a „vakondok-or­1147

Next

/
Thumbnails
Contents