Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Takács Imre: Egymásra emelt kövek
Lepotyogtatom az agykérgemről a kedves emlékeket. Megértettem a törvényt — nincs gyűlölet szívemben, csak mérlegelő-szomorú-mentő belátásom irányítása szerint indulok el — majd ha kihűlnek :— a sziklákon. Szomorú sorsom gazdag létbe torkollik, mint keserves útú patak iszapos-bársony medrű víztároló világot fényképező tükre alá, a csillagfény-csöndes-életű halakhoz, a lekaszabolt nád torzsaihoz. Fölébresztett a szépséged, útra hívott, érdeklődésbe hívott. Mondtam azt, hogy megdicsőítő lenne, ha örömeidnek örülhetnék ...? Mint amikor poshadó vizet borzol a szél, és valami tisztulás remélhető, úgy ébredtem magamra, elvesztett jóságomra. Világos lett, hol az altemplom, a feltemplom. A koponyám kivilágosodott, mint egy megtisztult hangú harang. És: minden visszazuhant. És: minden visszazuhant. Mint ha lődörgő csikó elől a zabot learatják, a kisborjúk elől fölégetik a sárga szalmát. Azt az abrakot eszem, ami elől... Azt a bort iszom, ami elől... Azt a cigarettát. . ., ami elől... . . . mert nem tudtam átmenekülni a te világodba. Szomorú sorsom gazdag létbe torkollik, mert millimétereimből kilométereket ragasztottam. A szülőházban megöregedett ember is ilyen messziről jön, mikor a kert szilvafái alól megérkezik a nyitott konyhaajtóban a fáradt mécsvilágba; kötényéből nemcsak az érett szilvát, de nagy idő örömeit, bánatait is önti a fatálba. Kövek a megyer hegyi tengerszemből, kövek a sárospataki Botkőről, kövek az Atlanti Óceánból, kövek a Földközi tengerből, kövek az Adriai tengerből, kövek a Fekete tengerből, kövek a várnai partról, kő Balcsikból, kövek a Fekete Kőrös gyors vizéből, kövek a sátoraljaújhelyi Kopasz hegyről, forró labda gyanánt a lehűlt kásába csöppent kő 102
