Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Takács Imre: Egymásra emelt kövek
a Velencei hegységből, fekete, fehér, szürke és vörös kavicsocskák a naponta megjárt ösvényekről! Kövek — tengerbe léptem értük, kövek — patakba léptem értük, kövek — óhajra hozták őket, kövek —a civilizáció kutyulta őket az utamra, kő — a vastalicskába emelt gránit, kő — a nyögve fölerőltetett a partoldalon, csöcsös kő, a trópusi korszak villámaival egybesütött kvarchomokból kertemben fölállt forma . . . (Mikor olvasztjátok szét tócsává a villámnál is erősebb hidrogénbombátokkal?) Kövek, akik évszázadokat töltöttek el templom-falakban, később ház-falakban, föl nem fedezett kövek a poros gazban. Kövek az epehólyagban, a húgyhólyagban, kristályosodott mész a porcaimban, az agyereimben, a csontjaimban . . . Egymásra emelt kövek, a tengerek üledékétől növő kövek, a tektonikus erőktől menekülve egymásra mászó kövek, a lávaömlések után lehűlt kövek, darabokra tört kövek, letört kövek, patakokban, folyókban kézbeillővé formált kövek, a tengerhullámzással csiszolt kövek, és szoborrá faragott kövek, a csókoktól kifényesedő kövek, térdelt kövek, az alacsony fizetségért magasra emelt kövek, kockába vágott vagy őrölt kövek, a hegyről legördülő, és a hegyre visszavitt kövek — ne essetek még a szívemre, ne szúrjatok éleitekkel a szívem sebeibe, ne zuhanjatok őrködni a föltámadhatatlanság fölé! Kupacba fölém nem rakódtok! — dédelgetett kristályok, konglomerátumok, színek és alakzatok, majd-annyiféleséggel, mint a növényzet és az állatvilág; egy beszélő állat gondolja el a néma halált — felejtve, kifelejtve élő idejét rontó gyalázatok lepedékes, kövülhetetlen mocskát, vérengzését. Nem hajlok örömért se, boldogságért se, jólétért se, bár a magam tisztasága se tiszta .. . Egymásra emelt kövek, élet-ábrák! — bemérhető sebek nyiszognak a szívemben. 83. aug. 2.
