Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Páskándi Géza: Kései könyv-ekhó régi siralommal (esszé)
PÁSKÁNDI GÉZA Kései könyv-ekhó régi siralomra NÉHÁNY GONDOLAT KARÁCSONY SÁNDOR A MAGYAR GONDOLAT ClMÜ ÚJRA MEGJELENT KÖNYVÉRE VALÓ TEKINTETTEL 1. A Kant-féle észnél „reálisabb” az észjárás. Természetesen az észjárás szót, fogaimat nem Karácsony Sándor találta ki (én pedig még kevésbé). Széliében és hosszában használták mind a régi s új magyar etnográfusok, filozófusok, pszichológusok, szociológusok (etc.), mind pedig a külhoni tudósok. így például Pascal, aki „helyes” és „ferde” észjárást különböztet meg, amiből látszik, őt a szó „egyetemes” jelentése érdekli, ami a mi értelmezésünkben holmi „egyetemes vidékiséget” fejezhet ki, 'amennyiben egyelőre minden „univerzális” csak ^interkontinentálist” jelent. (Amennyiben a föld világvidék, ő pedig kontinensei, országai, nyelvei és észjárásai által gondolkodik az „egyetemesről”.) Ami van vagy nincs, mert a kozmikusban nincs konfrontációs lehetősége az emberi észjárásnak, amennyiben más „észjárást” nem ismer. Tehát „helyes ” és „ferde” észjárásról szólni annyi, mint apszichologizálni, mint de-nacionalizálni, legalábbis interkontinentálissá termi. Végül is nem utolsósorban ahistorizálni. Földrajzi, történelmi tériből kiragadni és a neutrálisnak tűnő általánosba vetni. Karácsony Sándornak is feltétlen érdeme, hogy lépést tesz a történelmi és földrajzi in situ, sőt lelki in situ felé. Ami azt jelenti: természetes, eredeti helyzetében kívánja vizsgálni az észjárást, és nem valami akár öröknek is tetszhető fönti deduktív pontról: „helyes—helytelen”. Tehát nem a nagyon elvont lombik-üvegében: in vitro, hanem a történelmi élő szervezeten belül (in vivo). Az észjárás szót áltálában gondolkodásmód értelemben használják. Tegyem hozzá, mint erről többször írtam, én ész-szokásnak, ész-iránynak, célirányos ész-mozgásnak tartom, amelynek — lett légyen bármilyen kacsikaringós — mögöttesében: szándékok, tervek, s persze tapasztalatok húzódnak. Egy .tekergő-kanyargó észjárás például nemcsak bizonyos tehetetlenséget, de a konklúzió halasztását is kifejezheti. A kivárás tehát nemcsak kifejező, de elleplező is lehet, illetve elleplezései általi kifejező. Az ész-szokás azért szerencsésebb kifejezés, mert kizárja, hogy valamiféle külső, felső stb. igazság oldaláról vizsgáljuk azt, amiben az igazságérzetet vagy a megítélést az érdektapasztalat alakította ki. A szokásban magáiban igazság foglaltatik, mindegy, milyen dózisú. Az igazság főként abban van, hogy iaz ész-mozgás célt akar valahogyan és nem akárhogyan elérni, mert a tapasztalat bizonyítja: az áhított célt elérni jó. És valahogyan jobb. Az észjárásnak, lehet, nincs igaza a konklúzióban, de igaza lehet abban, hogy konklúzióra tör, vagy abban, hogy ezt el akarja halasztani. Az ész természete ez. Az észjárásnak végül is úgy van igaza, mint a reflexnek: még ha téved, akkor sem téved igazából. Ha elmerülten olvasunk, és legkedvesebb hozzátartozónk keze hirtelen fejünk felé nyúl, hogy a véletlenül orrunkra szállt s elkenődött cigarettaha- mut letörölje, kicsit elkapjuk fejünket. Nem nézzük meg — nincs idő! —, kinek a keze, sem azt nem firtatjuk: mit akar? Első a védekezés, a kikerülés, félrehajlás. A kéznek nem útjában lenni. Nyilván utólag látjuk, nincs veszély, tévedtünk, reflexünk bakot lőtt. Mégse tudnánk magunkat arra szoktatni, hogy e viszonylag ritkábban előforduló dolog miatt reflexeink átálljanak a teljes gyanútlanság — mondhatni — „öngyilkos” habitusára. A „rajtaütésre” adott válaszban van a legősibb, legigazibb tapasztalat. Tehát: a reflexnek remek „számtani” — statisztikai — érzéke van az ütközésre vo1124
