Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló)
a padlásföljáró: világos volt ott és meleg, és főleg lehetett dohányozni. Felfedező útjaim D.-vel. A kisvend.églőfélék földerítése. Két kedvelt éttermünk, a franciás—oroszos Puskin étterem és a délies Jalta. A kávéház a főutcán, a falakon virágzó almafák. Tea és minden évszakban fagylalt. Külföldi diákok, magyarországi magyarok, romániai magyarok, románok, bolgárok, koreaiak, csehek, lengyelek. A romániaiak között az elején több a magyar, mint a román. Szálláshelyeink a volt papi szeminárium után; a Scsorsz utcai diákszállás, az első világháború alatt épített fabarakk. Hatalmas téglakályha, ahogyan nyelte a méteres fahasábokat. Maga a Scsorsz utca. „Ej, Scsorsz utca, bánat utca, — Scsorsznak útja sorsom útja” — mint mondogattam, esténként, hazafelé tartva a hóban. Széles út, két oldalán düledező faházak, s középen a világító hóban egy-egy elzuhant részeg. A legtöbb tanár és diák őszinte érdeklődése a külföldiek nemzeti sajátosságai iránt. V. fejtegetései Babitsról, N. M. kísérlete egy orosz—magyar, magyar—orosz fordítói kollektíva kialakítására. Vendégeskedés S.-nél, a Homérosz fejű, és Odüsszeusz mosolyú öregnél, aki megcsinálta a maga saját Odüsszeuszát, újrafordítva az Iliászt. Fellépéseink az egyetemi koncerteken. Az egyik jóhangú magyar diák baritonja. A „Hazám, hazám, te mindenem”, amint — sokfelé hívták énekelni — felhangzott a legváratlanabb helyeken, dőlt ki az utcára: a követségi posta, benne a budapesti Csillaggal. Az akkori magyar költők versei, onnan nézve. Az irodalmi vitacikkek, onnan nézve. * Az új művekre, éppen azért, mert újak, nem áll mögöttük a ránkhagyományo- zottság mint szentség és presztízs, rá kell hangolódni. Aki ezt elmulasztja, az többnyire magát a művet mulasztja el. Ami első olvasásra nem tetszik, később még a „bibliánk” is lehet. * A nagyszabású vers igazán akkor értékes, ha nemcsak a téma vagy a tárgy megírása megy vele végbe, hanem a költészetben is történik általa valami. Ha a vers eléri, hogy valamilyen művészeti problematika másképp vetődjön fel utána, mint előtte. Ennek az erőteljes és hiánytalan kritikai észr évévé séhez azonban egy lehetetlenség kellene: az, hogy minden kritikus költő, méghozzá eredeti, újító költő legyen: a zsigereiben érezze, mi hol és hogyan mozdult el. Ez, mondom, lehetetlen. Marad tehát a hiányos észlelés, amelyet idővel teljesebbé tehetnek a költő kritikusok és a kritikusok együttes erőfeszítései. * Ha a nagy jellem és a költészet úgy függne össze, ahogyan a nagy jellemekért rajongó nem túlságosan jellemesek — és még csak nem is igazán jellegzetesek — követelik, akkor a nagy költőknek és íróknak több mint a felét ki kellene söprűzni az irodalomtörténeti könyvekből. Hogy csak a mieinkről beszéljek: röpülne a „nepotista” Babits, a „lányos”, „magakellető” s amellett közönséges provokálásra is hajlamos Kosztolányi. Szerencsére a jellem itt mást jelent, mint amit a. jellemellenőrök gondolnak róla. * * 1117
