Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Takács Imre: Egymásra emelt kövek
Létezik egy bohócot ábrázoló olajképem. Kökénynek ajándékoztam, és a szakítás után is nála maradt. Virágot tart a bal kezében, jobb kezében fekete kígyót, fekete pikkelyeset, piros nyelvűt. . . A bohócban az a kígyóság, hogy a virág és a kígyó 'esélyét egyaránt számontartja. És a virág az a bohócban, hogy a kígyó és a virág esélyét egyaránt számontartja. Három éve nem láttam azt a képet; a bohóc sapkájára már nem emlékszem — maradjon sapka nélkül! Ruházatára se emlékszem — maradjon ruha nélkül! A lábbelijére se emlékszem — maradjon cipő nélkül! Fiatal alakjának a szépségébe vetkőzve lesz a legszebb; de maradjon kedves kezében az S-alakba feszülő kígyó és a pöttön kis virágcsokor, úgy rémlik, hogy nefelejcs-csokor, és szomorú fiatal szeme nézze a lét bánatát! Kristályosodik ez a vers, mint a méreg, ha az alkohol elpárolog; az oldat maradványa a felületeken riszeg-roszog. A következmények mintázódnak, mint széllel vándoroltatok homokpadok. Keresem a boldogulásomat, mint régi napszámosok. Nem kellenek bekötött könyvek újra, mert aki az elejtett szóból nem ért, nem lakja tengerek közé feszült udvaromat — csak a gyenge palántát lesi, hogy neki mikor terem paradicsomot, paprikát, zellert, karalábét, karfiolt, káposztát, epret, kelvirágot. Csak a sima dugványokat lesi, hogy neki mikor gyökereznek. Mind, aki a maga hasznára dolgoztatja a félkész világrendet — amitől a hideg ráz engem, ő attól melegszik meg. Domine Jesu Ghriste, Rex glóriáé! Dicsőség királya, Urunk, Jézus Krisztus! — nem lehettél Judea prófétája, de lettél a Nagybirodalom pápája fölvirágozott szamaradon, esendő nőid között; nevedben a Városra épült föl a Város; a helytartó megfeszíttetett kelletlenül, a császár a keblére ölelt pár száz éven belül. 98
