Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Takács Imre: Egymásra emelt kövek
TAKÁCS IMRE Egymásra emelt kövek Bemérhető sebek nyiszognak a szívemben. Barátaim döncölik a Vasorrú Bábát a szívükkel, és ő elkezdi verni őket, agyonverni készül azokat, akik éltetnék őt, és agyon is veri egyenként valamennyit. Vas-orra kifényesedik a szorgos gyilkolástól. Bemérhető sebek nyiszognak a szívemben — félrevonultan élek, analógiám a gyomosodás. Érzékelem így is a mozgásokat Berlintől a Tatár-szorosig, Szahalinig — és mind a túlsó oldalt, ahogy ügyködnek, ahogy iparkodnak, mert hullnak az embertelenség művei az ember ölébe is, mint régen utakat írt vadgalambos ligetekbe a nyílhegy. Bemérhető sebek nyiszognak a szívemben. Búcsúzva nézem a közeledőt; nem vágyakozok vissza Juditjaim, Éváim eleven-kehely-kráterébe — csak a baba-arcok, a gyermek-arcok, csak a tiszta tapasztalattal írt arcok . ..! Elköszönő minden fölserdült szépség a szívem sebeitől. Bemérhető sebek nyiszognak a szívemben. Egyik lányom kismackójának jól-<tudva nem volt növőszerkezete. Belőlem az életakarat ritmusszabályozóját forgatták ki, penderítették el tőlem a kik? — a micsodák? — a miféle történések? Kifáradt a homo publicus, a homo fáber: önvédelem helyett is magamba visszanézek. Szabad-e leírnom ilyeneket? Egy kisfiú nézi a felhőzetet, s kérdezi: Ezek milyen felhők? Jó eszem a jövőt keresők rádióhullám-csóváival pásztázná a semmi rengetegét egy valamiért. 97
