Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Daniela Hivešová: A nő így szól

A FÉRFI MEGFORGATJA A FÁT,

az izzó virágok és arcok fölött lépdel magasain, egyik kezével a fát emeli, s forgatja az évszakok szerint, másik kezével a földre támaszkodik,

másik kezével faleveleket szór szét és madárfészkeket dúl. Egyik kezével fölemeli a fát és kivilágítja az évszakokat. Hull őzömnél meggy, alma, szőlő és lámpák égnek,

a galamb elszáll és visszaröppen a fára, idő sodorja szárnyait s a vándormadarakat — a nő töviseken áll, markolja a fa gyökerét, és mosolyog a férfi játékain.

És arcába sugárzik a nap.

S mélyen a tél kagylóteknője alatt hópelyheket lélegző gyerekek állnak lángban.

OKOSAN SZÓLSZ. OKOSAN. ÉS IGAZAT. Csak rólam mállik le arcom és húsom. Hallgatni tanítsz,

amikor már talán volna erőm elegendő az első szót kimondani.

SOKÁIG KÉSZÜLŐDTEM AZ IDÉN.

Sokáig nézegettem a téli utakat. Az utolsó csillagig vártam, hogy most talán mégis elmaradnak, s hogy a lángoló fák egyszerűen felrepülnek, hogy a tüzes levelek, a haja-nőtt csillagok, forró hűvösségek és ,a szív jegei fölrepülnek.

Aztán az ágaknak szárnyat adtam, összeszedegettem a madártollakat.

Csupa vörös nyomok: málnaszemek, csipkebogyók és tövisek a hóban.

Az idén egészen az alvó kígyók völgyébe eljutottam. S nem volt kezem ügyéiben a dal, mellyel álommá változtattam volna őket.

*

Hallgatagon és hűvösen érkeztem hozzád.

Mikor kézenfogva vezettél, tenyeremen fényfoltok rebegtek. Fölfénylett rajtam ajkad pecsétje.

1038