Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - Daniela Hivešová: A nő így szól
Darázsként Dünnyög magában Menyasszonyom arcának márványa Mind ti kissé távolabb álló férfiak Súgjátok egymás fülébe Hogy egy szlovák fiú jött meglátogatná benneteket És viharban talál Csatából kitagadottak elátkozottak Legjobbtó! Legmagasztosabbtól elzárva Diszkoszvető aki a diszkoszt nem veted el S te megbotló távolugró S te nyakadat szegő birkózó Nem lesz közületek senki se győző A völgyekben még fölfénylenek a pálmák S egy asszony szeme Nem érti ő sem Miért van rózsaszál a fia szívén DANIELA HIVESOVÁ A NÖ ÍGY SZÓL: „Mondd csak, nincs semmilyen hely, ahol ottmaradhatnék ? Ahol bevárnám az öregkort, S mindenbe szépen belelátnék. Kettőnk arcának arcát szeretném nézni ott. Boldog volnék, vidám és nem hordoznám mind a terheket, mik a földből valók, s amikre nincs betű, se hang, ott a te lélegzeted volnék, életed körül a könnyű levegő.” A férfi nem érti, mit akar mondani a nő. A nő folytatja tovább: „Emlékszem, emlékszem jól, hogy valamelyik múltban egyetlen fatörzsként nőttünk mi ketten, egy kéregben születtünk, egy kőben láthatók kettőnk fosszíliái. Térjünk vissza oda most, mikor párban vagyunk.” A férfi érti, mit akar mondani a nő. Csendet akarna. De a nő nem tudja, másképp hogyan 'is fogalmazhatná meg a boldogságot. 1037
