Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - KÜLFÖLDI MAGYAR KÖNYVEK - Szajbély Mihály: Végel László: Áttűnések
Külföldi magyar könyvek VKCKL LÁSZLÓ: ATTI' NKSKK. I-'oIíUM. 1984. Újvidék, 1941. Piros-fehér-zöld zászlókkal fölldbogózott tér, fáklyásmenet, lovas- bandéniumok, honvédzenekar és föliratok: „Újvidék visszatért!”, „Magyar vér — magyar föld!”, „Köszönet Horthy Miklósnak!”. Ez Végei László regényének egyik helyszíne. A másik: Újvidék, 1968 tája. A diáktüntetések és lázas tenvezgetések, miíniiummal falra festett jelmondatok ideje: „Le a vörös burzsoáziával!”, „Munkásokat az egyetemre!”, „A történelem kerekét nem lehet Visszafelé forgatni!”. És a harmadik: Újvidék, valamikor az 1970-es évek végén, amikor int a csapó és kezdődik a filmforgatás, hogy megvalósuljon a tíz évvel .korábban megvalósíthatatlan- na'k bizonyult ötlet, felidézed jenek a kamera előtt az 1941-ben történtek — alkalmat adva ezzel a főhősnek arra, hogy visszaemlékezzék az 1968 körüli időkre. A regény e három helyszíne folytonosan áttűnik egymásba, pontosabban Végei áttünteti őket; a cím nyilvánvalóan erre utal. Az áttüntetések. szó címbe emelése azonban nem csupán az íród technika tudatos voltát jelki, hanem a mű középpontjában álló problémára is ráirányítja a figyelmet; arra ti., hogy az idő hogyan alakít (= tűntet) át és tesz megvalósíthatatlanná-folytathatatlanná egyszer volt dolgokat. A három helyszín egymás mellé kerülésének oka és viszonya első pillantásra tisztázottnak tűnik. „Sándor megkapta a rendezői diplomát, együtt ittatok egy eldugott szerémségi faluban.” — emlékszik vissza önmagához beszélve Szőnyi Péter; a regény szövegét egyébként .mindvégig az ő egyes szám második személyű monológja alkotja. Akkor vette elő Sándor a táskájából a forgatókönyvet, melyet Anna, majd később Zsolnai ás lelkesedve fogadott. Miután a filmből nem lehetett semmi, a színiakadémiiát frissen elvégezve színiházi előadássá formálta az eredeti tervet. A főpróbán túl azonban így sem jutottak, az igazgató ugyanis betiltotta az előadást. Az eset után Anna és Szőnyi Péter korábbi szerelmi viszonya megszakadt, a társaság szétszéledt. Anna ünnepelt sztár lett, akinek akttfotóit teherautósofőrök ragasztották a vezetőfülke falára, Sándor pedig befutott rendező, aki most, tíz év után, elővette a régi tervet, összehívta az egykori társaságot — alkalmat adva nekik a múlttal való szembesülésre. Nosztalgia? Nem, inkább nosztalgia-kritika. A 60-as évek második fele ugyan Végei har- mincegynehány éves hőseinek tudatában is minduntalan megidézendő múltként él, de számukra, a nosztalgiahullám jegyéiben született művek hosszú sorában borongó, szerencsétlen sorsú hőstánsaikkal ellentétben, nem egy mindörökké elmúlt, édesbús tündérvilággal egyenlő. Anna elmeséli, hogy nemrég találkozott azzal a fiúval — most mérnök egy nagy gyárban — akivel annakidején a jelszavakat festették a falra. Leféküdit vele érzéki vágy nélkül, csak azért, hogy adózzék a régi emlékeknek, „... azoknak a betűiknek. De hiába volt az egész, ő már nem emlékezett semmi többre. Kérdeztem, mit is akartunk, értelmetlenül nézett Vissza rám. Csak a vödörre, az ecsetre, a míniumos festékre, a szürke falákra, a blúzomra, érted: semmire.” Végei hősei nem a rékrvizítumokat keresik, hanem a lényeget, amelyet egyszer, úgy tűnt, megtaláltak már. A lényeg azonban elveszett, s helyette ők is csak i retoviizítumokra bukkannak rá minduntalan; ezért viszont inkább keserűségeik vannak, semmint nosztalgiáik. 95
