Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Szondi György: Binjo Ivanov (bemutatás)

nem adagol — a népdalok szürrealisztikus evidenciájával, a gyermeki fantázia sza- bályt-nem-ismerő naiv csapongásával ír. (Van benne azonban míves kópéság is — tersánszkysan.) Járja a rilai tájat, belső tájait, s bár nem hagyta még el országa határát — otthon van az egész világban. Kifekszik az erdei tisztásra, néz fel a fenyő tövéből — s „leírja” a fordított napot, a hinnivalót, a tárgyi világot maga körül: új vetületében, csak ahogy ő látja, akkor, ott. Mert ,.minden benned van” és „érted és veled hajt ki a világ” — cseni be alapgondolatát „gyerekverseinek” egyikébe. Hangütésre, témaadásra kimódolt versbe nem kezd. A látomásos félelem a tehetetlenség képkavalkádját idézi fel benne, anyja féltése lírai csöndes suhogtatással szólal meg. Élményköltészet az övé. Nemcsak a természet szinte láthatatlan eseményeit s a nagyvilág fojtó híreit szűri át magán, de mindent, ami zaklatja. 14 éven át egy ruhagyárban dolgozott (közgazdasági egyetemet végzett), emberekért küzdött, jobb sorsukért. Nem alkuszik.

A borzolatok, mindaz, mi forrása a versbeszökésnek, kétfelé, többfelé hívó szavakban képpé formálódnak, e képek újabbakat burjánzanak, ezek gondolatilag to- vábbrajzanak — de nem zabolátlanul. A versív hol egy-lendületű, hol dadogva megmegtörik, de a végén önmagába visszatér. A kimondás nála szaggatott, „technikailag” kihagyásos, sejtető. (Ha kapkodni kell a fejem, előttem minden összezavarodik — és elfog a rángás, hiába parancsolok magamra nyugalmat.) Csevegni, csobogni nem tud, a benne feszülő elszántság, dac, rácsodálkozó hit kitörése gejzírszerű. Gyúlékony költő ő, kinek konok verseiben melódia ritkán csendül, (néhány játszi futamot azért nem tagad meg magától) — lüktet, zubog hevesen. A széttörtséget, a meghason- lottságot külső harmónia sem fogná egybe. Szervetlen páncélként szorítaná verseit a keresett ékesség. Csiszolás után is érdes marad, szögletes — szándékkal. Fel kell törni. Ilyen ő is.

Példaképei is rebellisek voltak, újat akarók, tántoríthatatlanok. Ideidézném legszívesebben a kormosi szép sort zárómottóul Binjo Ivanov fordításában: s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak.

De szóljon inkább ő — válaszaiban, költeményeiben. A következő interjú verseinek mostani bemutatásához készült az Életünk számára.

*

Sarkítottan: tudomány és költészet, tudomány vagy költészet? Van-e hatás,

érintkezés közöttük?

A tudomány tartalomadója a természet maga, teljes egészében, a költői kifejezés fa- kasztója pedig az ember, a vers az emberben „rejtik” — így azt mondhatnánk, hogy a tudomány az állandóságot, a folytonosságot, az élet végtelenségét vallatja, a költészet a kimért kérész létet. Az alapkülönbségből adódik egy sor más, például, hogy minden tudományos tétel bizonyítéka az alkalmazhatósága, olyan poéma viszont még nem született, mely érvénnyel bizonyította volna: igenis van értelme és szüksége, hogy poéma írassék. Egy négysoros a maga nemében első és utolsó — a tudományos felfedezések ugyaniakkor sok más korábbi felfedezés alapján hoznak újat. A tudomány és a tudós tehát minden gyanú felett áll, ezzel szemben a költő mindig sebezhető. A pithagoraszi tétel helyességét bármely diák bebizonyítja, de van-e költő, aki a versét bizonyítani tudná?

Ha van, ha nincs gondolkodó élet, a természeti törvények léteznek: a testek kiter- jedése-sebessége-tömege, az anyag kémiai elemeinek összetétele független attól, hogy föltárjuk-e, alkalmazzuk-e; a költészet feltétele az emberi jelenlét — a költészet nem határozható meg, nem rögzíthető egy röppályával, amelyet, mondjuk, egy pont leír, egy pont, bármi, mely még láthatatlan, de előre kiszámítható. És ha majd valahol egykor a természeti törvények létrehoznak egy (új) gondolkodó világot, nem biztos, hogy benne a költészetnek is szerepet szánnak.

1014