Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Csordás Gábor: Szöllősi Zoltán: Égitető
karácsonyi / villanyszalmát”; „Aszúkönnyiem”; „Varratos ezüst vízfej (hidrogló- busz)” — íme néhány példa ikét egymást követő 'Versből, (Ellenőrizhetetlen eklo- ga; Áldozati morzsák a szemétből). A metaforáknak ilyen animisztdkus-mágikus 'kezelése révén a költő, anélkül, hogy -külön megfogalmazná, kimondaná, á lényeg szakadatlan, hatalmas belső áramlásától átjárt világot alkot, alkot újjá. Ilyen bizalmas viszonyba a léttel, Nagy László óta, a korai Juhász Ferenc óta alighanem csak Utassy József került még. Nyomban hozzá kell tennem azonban, hogy e négy költői életmű egymás mellé állítását csak az elemzés szempontjai teszik lehetővé, és semmiképpen sem az, hogy művűik azonos értékű volna. Szöllősi Zoltá-n — legalábbis eddig -megjelent három kötete alapján — korántsem olyan jelentőségű költő, -mint a felsorolt (három. Hozzáteszem, aki ennek megállapítását Szöllősire nézve bántónak tartaná, az aligha őt értékeli fel, inkább a másik hármat le. Érdemes eltűnődni mármost azon, mitől veszítenek hitelükből Szöllősi Zoltán versei. Amikor a lét iránti bizalmat említettük, semmiképpen nem optimizmust, nem idillt, nem panteiisztülkus világba-olvadást értettünk alatta. Nagy László, Utassy, Szöllősi versbéli alanya, ha egylényegűnek is érzi, tudja magát vele, nagyon is külön része a létnek, és nagyon sokféle, az idillitől a dacosan lázadóig minden lehetséges formát felöltő érzelmi és cselekvési viszonyba lép vele. .De itt már Szöllősiről külön kellene szólnunk. Mert az ő versibéli személye éppen hogy -nem nagyon „lép viszonyba” a léttel. Ha összekeressük a kötet verseiből a legjellemzőbb alanyi megnyilvánulásokat, ilyeneket találunk: „Mert nincs reményem / Uram ne végy könnyen / hisz oltanom öntöznöm / semmi könnyem”; „Esőben elhülyülésig / lágy rácsok között / Nincs hova”; „Föld beteg képzelete / ketrecéből néz a hold / csillaggal felszögelve / szélben faág nyikorog / / El kéne menni innen / fordítva történt minden”. Szándékosan álltam meg az utóbbinál, mert itt a kétsoros alanyi megnyilatkozást metafora-sor előlegezi meg. Ugye, hogy pontatlanabbak ezek a metaforáik, -mint a néhány bekezdéssel korábban felsoroltak? Vagy níézzük az eggyel előrébb álló idézet eső-metaforáját: hogy lazítja szét, enőtleníiti él az alanyi betoldás („elhülyülésig”). -Ez az alany erőben, hatalomban, formátumban nem egyenrangú társa, inkább szeiwedőleges függeléke a v-ersék- ben ábrázolt-teremtett viliágnak. Milyen messzire eslilk Nagy László gyémántkemény, gyémánttiszta hősiétől, Utassy -hegyekét lépő fiújától! Lelki szerkezet, alkat, életrajzi diszpozíció és ezernyi más kibogozhatatlanul összeszövődő tényező dönti el, mekkora súllyal képes egy költő a tulajdon személyiségét a versibe vinni. S hogy mennyire kell, -mennyire ajánlatos ezt megtennie, az attól (is) függ, világképe és versbe vitt alanyisága erősíti, v-agy gyér-gáti, esetleg éppen kioltja egymást. A váteszi költészet — tárgyias költészet oly egyszerűnek tűnő álkérdése -mögött valójában inkább világkép és személyes alkat ilyesféle nagyon is bonyolult összjátóka rejlik, hiú d-olog tehát általában ezt rvagy amazt szeretni jobban, hiszen soha nem lehet -megjósolni, mikor áll össze valakiben az az egyedi ötvözet, ami az éppen -divatos előítéletet nevetségessé teszi. Visszatérve Szöllősi Zoltán verseire, bennük világkép és lírai alany éppen előnytelenül, egymás hitelét lerontva találkozik. Nem ok nélkül emleget többször is „ezer év”-et, „tízezer év”-et: táj, ember és ember alkotta világ nemzedékek sorának humanizáló tevékenységében, a hűlő tárgyakat szakadatlanul újralangyosító kézmelegben tapasztódilk össze egyetlen létté, egyetlen világgá. Ezzél a világgal szembeállítani -olyan „én”-t lehet csak, akiben összesűrűsödik, alanyi oldaláról mutatja magát ez az -ezeréves aktivitás, a népi teremtőerő. Legalábbis, amióta az alany izemben áll a világgal, azóta ilyent k-ell szembeállítani. (Hogy nem kellett mindig, arra Szapphó a példa.) Sehogy sincsen helye itt annak a közösségéről leszakadt, partikuláris, szenvedő, „modern” szubjektumnak, akinek verítékét, vérét inge nem ssza fel, ahogy az Ég alatt című -versben áll. Mert akkor — Nagy László kérdését asm véletlenül paraflrázeálva — ki telepít elektron-méhekét a vasfcaptárba? Szöllősi -Zoltánnak mély élményei vannak az emberi lényegű világról, mert még személyes léptékű, közvetlenül is átlátható, archaikus formájában találkozott vele — 93
