Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - Dedinszky Erika: Cees Nooteboom (életrajz)
rengeteg többletet is hozott a szerző életébe. Toleráns, mindenre és mindenkire szenvedélyes empátiával odafigyelő egyéniséggel ajándékozta meg — ő pedig a holland irodalmat egy itt teljesen új műfajjal: az irodalmi igényű lírai útiesszé műfajával. Korán megtanulta a világ jelenségeit kívülről és felülről szemlélni, minden pártosságtól és proviniciális önelégültségtől mentes — ami egyben előfeltétele annak, hogy valaki a mások valóságát belülről is teljesen át tudja élni! —, és megtanulta azt is, mennyire relatív minden, azaz, hogy a dolgok nem egymással szemben, hanem egyenértékűen, egymás mellett helyezkednek el. Ugyanakkor rádöbbent arra is, milyen sok az emberekben a (közös; a földrajzi, történeti, politikai megosztottság ellenére mennyire együvé tartozunk, mennyire összefűznek a közös mondák, mesék, álmok, archetípusok — és nemcsak embert emberrel, hanem embert a fákkal, kövekkel, vizekkel, állatokkal is — minden létezővel! Nooteboam szerint az igazán lényegbevágó, a mentális fejlődést előmozdító irodalmat mindig is az utazók, a vándorok, a ’nagyvilágba vetettek’, az egyszerre több valóságrétegben élők teremtették; a száműzöttek és menekültek, illetve azok, akiket sorsuk olykor a saját hazájukon belül kényszerített önkéntes ’belső’ száműzetésbe. Példaként Gomibrowicz, Joyce, Proust, Conrad, Canetti nevét sorolja. ’Feltűnő — mondja —, hogy igen sok jelentős mű a hazátlanság- ban, két ellentétes világ között felgyülemlő iszonyú nyomásban születik meg. . .’ Vonatkozik ez a saját életművére is. Eleve abban, hogy a különböző műfajok áthatják egymást: az útirajz soha nem csap át lapos zsurnalisztikába, azt is éppúgy Nootebooim jellegzetesen szürreális, élesen plasztikus metaforái hordozzák s teszik szinte filmszerűen ’láthatóvá’ — mint a velőseit vagy szigorúan megszerkesztett regényeit, ahol a mondatokat, minden lágy líraiságuk ellenére, egyben mintha gránitból is faragná: sehol egy üresjárat; súlya van minden szónak és képnek, olykor robbanásszerű reveláció erejével hat. S mindez: a műfajok harmonikus egybemosódása, az egyetemes, azaz nem naprakész, nem helyi érdekű irodalom megteremtésének igénye, az emberiség közös, legősibb gyökereihez való állandó visszanyúlás valóban feltűnően elüt a mai holland irodalmi gyakorlattól — mely inkább realista, lineáris, közéleti és belterjes. A különbséget Noateboom maga is érzékeli, amikor azt mondja: ’Ügy érzem, a vers akkor jó, ha megdöbbent. Ha belehasít az olvasóba! A holland költészetben az ember valahogy nem érzi a kimondás kényszerét, a belső feszültséget. Hangulat- lámpa-költészet: lanyha és renyhe . ..’ Ezzel szemben Nootebooim távoli lelkirokonát annak idején azonnal, villám- csapás szerűen felismerte a magyar Pilinszky Jánosban! ö lett Pilinszky első holland fordítója. A valóságban soha létre nem jött ’találkozásukat’ így írja le: ’Történetesen Edinburg-ban jártam. Betévedtem egy kis könyvesboltba, valamiféle pincébe. S egyszeresük megláttam Pilinszky könyvét, Ted Hughes fordításában. Belelapoztam, kicsit beleolvastam, s azt mondtam magamnak: igen, ez az! A világról ezt kell mondani és áigy kell mondani! Isten hozott, rokon. Azonnal fordítani is kezdtem. Milyen furcsa tulajdonképpen. .. Csak két eny- nyire „rokon” költőt ismerek: Cesar Valle jot és Pilinszkyí. Vallejo persze azért más, sokkal patetikusabb, de hát ő az Andes-hegység fia, Pilinszky meg magyar. Érdekes, nem, hogy a világban az embernek családja támad. Nem hiszem, hogy Pilinszky« kívül valahol is élt volna költő, aki ennyire száraz és kopár mert lenni, ennyire „nem-világi”...’. 997
