Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Csordás Gábor: Szöllősi Zoltán: Égitető
CSORDÁS GÁBOR Szöllősi Zoltán: Égitető Üj és aggasztó gyorsasággal terjedő kritikai divat a „Nagy László-i hagyomány folytatóinak táborába” sorolná imindazokat a .többé-kavéslbé fialta! költőiket, akik, röviden szólva, a költészet közvetlen közösségi küldetésében hisznek. Még azoktól, akik pdzi- tív értékhangsúlyt tulajdonítanak • ennek a hitnek, elfogadhatnánk ezt a besorolást. Másoktól, akik elvi, történetfilozófiai alapon tartják elavultnak, túlhaladottnak és immár terméketlennek a népszolgálatot, számon kérhetjük dedukcióé tételeik tapasztalati bizonyítását. De már következetlenséget kell azok szemére vetnünk, akik költészetünknek ezt a széles áramlatát az irodalom autonómiájának nevében utasítják el, hiszen saját premisszáik szerint mellékes jelentőségű vonásokon alapuló csoportosítást fogadnak el. Hiszen a szociális és politikai szerep vállalása vagy elutasítása, és a végsőleg erre visszavezethető tárgyiasság vagy alanyiság, pátosz vagy irónia mögött, és ezeken túl, a modem esztétikáktól érintett kritikusnak a műveket a bennük megnyilvánuló világkép szerint is illenék rokonítania. Tartsuk erényének vagy hátrányának akár, a mi költészetünk kelet-európaiságának nem az a lényege, hogy (még) politizál. Nagy László költészete nem ezért vált, ha nem is értékmérőjévé, de még tagadói, megtagadói számára is fő viszonyítási pontjává legújabb irodalmunknak, hanem mert az ő lírája eredendően egységesnek tudja és mutatja a világot, úgy, hogy egyén és közösség, cselekvés és elszenvedés meghasadtságát és egy sor egyéb modem meghasonlottságot múlandónak, az élet egyszeriségében legyőzbetőnek ígér. Minden más költői pálya, különösen, ha a Nagy Lászlóéval egyenrangú, ha nem is személyesen őhozzá, de mindenképpen az általa állított egységhez, teljességhez Viszonyít, akár tagadja, akár fájdalmasan hiányolja azt, és éppen mivel akár így, akár úgy, de valamiképpen ebbe a tövisbe akad belé, elkerülhetetlenül „kelet-európaii” maga is; amikor történelminek tekinti 'ezt a ímeghasonlást, és ideologikus cselekvési programot népszerűsít, amikor ontológiaivá általánosítja azt, és az élet egyszeriségének tudatában nyilvánítja semmisnek a jövőbe helyezett reményeket, vagy amikor az élet egyszeriségét, meghaladó transzcendenciák felé fordul, és az életben meg nem valósítható teljességet pótló, gyógyító szerepet tulajdonít a költészetnek. A fentiekét azért voltaim kénytelen előrelbocsájtani, hogy érthetővé váljék, miért tartom Szöllősi Zoltánt, ezt a csendles szawú, egyáltalán nem prófétai hajlamú, pá- tosztalan költőt, éppen a Nagy László-i hagyomány egyik folytatójának a .kevés 'között; rokonait kérésivé miért éppen Utassy Józsefre mutatok. Költészetének feltűnő vonása a metaforikusság. Különösen gyakori nála a metaforának az a formája, amelyiknek közvetlen világképi vonatkozása van: amelyik a lét különböző szféráit: a személyest, a természetit, a társadalmit kapcsolja ösz- sze. Az így .létrejövő érintkezés nagyon ritkán tartalmaz értékfeszültséget, mint pl. ebben a képben: „Rozsdás felére fordult... a nap”. Ez a fajta irónia, távolságteremtés többnyire inkább feltűnően hiányzik Szöllősi metaforáiból. 'Sokkal gyakoribb, hogy a különböző szférákba tartozó jelenségek, formák egylényegűségét, azonosságát hangsúlyozzák. „Jegenyék állnak az országhatáron I és a sorompó mellett, mint kisöccsük / zöld katona”; „fehér felhők / szöknek legelve ismeretlen / havasok felé”; „transzformátor / elektron-méhek kaptára”; „Verítéklánctalp csiganyom” „Földököl rög”; „Fal... áldoztatott mészostyával”; „Lopok lophatok / napszalmát holdszalmát 92
