Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Szigeti Csaba: Az értelmiségi mint voyeur (Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia)
egyik legfontosabb, legkidolgozottabb aspektusa a sajátos szóhasználat. „Helyéről elmozdítani a beszédet annyi, mint forradalmat kirobbantani” — szokta idézgetni Roland Barthes szentenciáját a Kritika és igazság című tanulmánya elejéről (Roland Barthes: Válogatott írások, Bp. é. n. 215). A szó Esterházy írásaiban szinte az elviselhetetlenségig jelentéstelített, mert magához vonzza és magába olvasztja a biográfiai és történeti implikációk, ,mellékzörejek’ egész sorát. Az író számtalanszor leírta a Fancsikó és Pinta fiktív élettörténetében, hogy ez meg ez a szó mikor, miért vált fontossá számára: a szó jelentése maga az elmondott történet egésze lesz. Amit a szó körül elmond, az jelentésévé, kontextusává válik, a történet egy szó története lesz, ami megfordítható, mert így minden szóban egész történetek lapulnak. „Álltam a széken, és három szót selypegtem a világnak: fancsikó, kalokaga- tijja, pinta. A három szó, mint három üveggolyó elgurult, s a felnőttek, ha volt idejük, mosolyogtak. Pedig én azt hiszem, hogy ezek a történetek már akkor bent voltak a szép üveggolyókban” (Fancsikó és Pinta, 2. kiad., Bp. 1981. 7). De nem csak biográfiai, történeti értelemben is érvényes a szóból kibontható sztori koncepciója: a szavakban történelmi jelentésindexek is lapulnak (az előbbire példa a gumis nyakkendő, a BEROMÜNSTER, az utóbbira a Kurfürst, kulák, csengőfrász stb.). Ez a mellékzörej, e plusz jelentés lefordíthatatlan, megfogalmazhatatlan, alig racionalizálható, mert egy-egy politikai berendezkedés, adott társadalmi közérzet pillanatnyi, „félig kimondott, kimondatlan vagy kimondhatatlan” implikációt, sejtéseit, félelmeit, sunyításait, kaján vagy tragikomikus utalásait tartalmazza. A racionali- zálhatónál mélyebb tudást, azt, amelynek tartománya a kollektív tudatalatti vagy — ha úgy tetszik — a kollektív történelmi tapasztalat. Lehatolni, eljutni az implikációk eme kontinuumába körülbelül annyit tesz, mint ásatást vezetni. Valószínű, hogy a magyar és a kelet-európai politikai anekdoták igazi talaja, hatásmechanizmusának éltetője e kollektív tudatalatti: ami innen emelkedik föl, innen kerül ki — áttörve a freudi öncenzúra, az elfojtás mechanizmusának gátját —, az összetéveszthetetlen bármi mással. Különösen e szempotból érdekes az, amiként saját szerepét a szerző az anekdoták előszavában beállítja. „Anekdota görög szó: azt jelenti: „kiadatlanok”. A kiadatlanság nem azt jelenti, hogy e történeteket soha nem adták ki vagy adják ki, hanem csupán azt, hogy kihagyták őket, feledés szitált reájuk” (40), a hír s név mellett — Bethlen Miklós módjára — ezért akarja Esterházy az Emlékezet oltárára helyezni művét, megóvni történeteit a végleges feledéstől. Évekkel ezelőtt Michel Foucault L’archéologie du savoirját, az európai tudás archeológiáját olvasgatva vágyakoztam egy még nem létező, ,A kelet-európai tudás archeológiája’ című kötet után. Valószínű, ha bárki fel kívánja deríteni a kelet-európai tudás archeológiáját, a kelet-európai kollektív tudatalattiban rejtező legmélyebb (?) tudást, e felderítés perspektívája csak a felejtés archeológiájának kutatását tűzheti ki. Esterházy Péter felejtésellenes művének egyik implikációját az általa híven idézett Roland Barthes parafrázisával tudnám megjelölni: „Helyéről elmozdítani a hallgatást.. A kollektív tudatalatti talajának problematikája, az, hogy már nem a rilkei mondhatóság vagy elmondhatóság, hanem a kimondhatóság messze nem konfliktus- mentes kényszere ássa fel a hallgatás tektonikus mélységeit, a legszorosabban összeszövődik az anekdota hitelének kérdésével. Az anekdotát a tündéri realizmus (Echo, tündérasszony) módszere hatja át: a szövegnek úgy kell tennie, mintha nem lenne fiktív, mintha nem lenne idézetekből összemontírozott (amiként ez az utóbbi időben egyre gyakoribb Esterházynál). Rendelkeznie kell az életszerűség, a valószerűség nyelvi jeleivel. Ha a fikciós jelleg erősen hangsúlyozott (pl. „Az amerikai, a szovjet és a magyar kormányfő kannibálok fogságába esett...”), a fikció a folytatást — tökéletesen függetlenül a folytatás milyenségétől — úgy a vicc műfajának börtönébe zárja, hogy az onnan később már nem törhet ki. Az anekdota hitele a verisimile, a valószerűség függvénye, azé a valószerűségé, amelynek normáit és határait a közgondolkodás, a társadalmi tudat szabja meg — abszolút pontossággal. Ez történt pl. a már többször említett cigányanekdota esetében is: a szituációt az olvasó valószínűként illeszti be az 50-es évekről benne élő többé-kevésbé elnagyolt 1019
