Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Gergely András: Nemzeti és nemzetiségi érdekegyesítés a reformkorban (tanulmány)

talánosan elfogadott.18 Az érdekegyesítő politika gyakorlata szempontjából a magyar nemzeti mozgalom, a nacionalizmus típusait lesz inkább érdemes szemügyre vennünk.

Varga Jánosnak a Helyét kereső Magyarország c. monográfiájára is támaszkodva, jelezve, hogy inkább ideáltipikus konstrukciót adunk, kulturális-nyelvművelő- intenzív és nyelvterjesztő-extenzív nacionalizmus között teszünk különbséget.19 Ez irányzatok nem léteznek tiszta formában, absztrakciónk jogosságát igazolhatja azonban, hogy konkrét döntéshelyzetekben szembekerültek egymással. 1825-ben nyelvművelő vagy nyelvterjesztő intézetet létesítsenek-e? Az előbbi, egy tudományos akadémia szüksége mellett döntöttek, s a későbbi országgyűlések erre hivatkozva hangsúlyozták, hogy ezután viszont a „magyar nyelvnek nemcsak kipallérozása, de kiterjesztése is megkívántatik”.20 Több megye nagy összeget ajánlott magyar tanítókat képző intézetekre.21 A kultúrnacionalizmus és az extenzív nacionalizmus szembekerült egymásai a Nemzeti Színház támogatásának vitájában is. A színház pártfogói a nemzeti kultúra, a nyelvi pallérozódás mellett érveltek, ellenfelei szerint az csak a fővárosiaknak s kevesebbeknek használ, azoknak, akik önként mennek a színházba, ehelyett tehát inkább a magyar nyelvű tanítást kellene szorgalmazni, anyagilag elősegíteni, főként a nemzetiségi vidékeken.

Elvi igénnyel először Eötvös szögezte le Széchenyi Pesti Hírlap elleni támadását elítélő röpiratában, kétségtelenül túlzással, hogy „hol két nemzet érintkezésbe jő, mindig a míveltebbé a győzelem”, s tőle veszi át azután Széchenyi akadémiai beszédében az „olvasztó felsőség” erejéről szóló gondolatként.22 Az intenzív nacionalizmus ezen erőteljes áramlata kétségkívül polgári jellegű volt, s a neohumaniz- mus eszményeit próbálta a politikában is érvényesíteni, s ezzel optimista perspektívát adni.23 Van ugyanakkor az intenzív nacionalizmusnak konzervatív variánsa is. A főrendek 1835-ben az alábbi érveléssel utasították vissza az alsó tábla nyelvi kívánságait: „oly hazában, melyben több ajakú felekezetek századok óta egy törvény oltalma és kötelezései alatt minden különbség nélkül feltalálják polgári boldogságukat, akkor, midőn a nem minden polgárra nézve anyai magyar nyelv közönsége- sítéséről van szó,, éppen a cél biztos elérése tekintetéből szükség minden erőltetést távoztatni, mert az úgyis csak visszavonást, ellenzést, s utoljára valóságos visszalépést von maga után.”24 Amennyire egyet lehet érteni a következtetéssel, amely kíméletre, óvatoságra int, annyira problematikus az érvelés kiindulópontja, amely idilli képet fest az itt élő népek „polgári boldogságáról”, s a visszafogottságtól — újabb illúziót teremtve — a nemzetiségi mozgalmak visszamaradását reméli. A konzervatív kultúrnacionalizmus a népnyelv és irodalmi nyelv szétválásával szemben is közömbösséget tanúsított, amelyet az irodalmi népiesség áramlata akadályozott meg, s talált ezért a konzervatívokban dühödt ellenfélre.

A Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap nacionalizmusa az intenzív és extenzív nacionalizmus közötti átmenetet képviseli. A magyar államnyelven és a felsőbb iskolázás magyarnyelvűségén kívül elutasítja a kényszerítést, a magyarosodást viszont serkenti és üdvözli az erre irányuló társadalmi tevékenységet.25 Kossuth társadalmi programjának konkretizálásakor „egy magyar középrend” megteremtését, vagyis a német nyelvű városi polgárság magyarosodását szorgalmazta, s az itteni asszimilációnak kétségkívül más vetülete van, mint a nemzetiségekkel szembeninek.

Az intenzív és az extenzív nacionalizmus egyetért az államnyelv és felsőbb közoktatás magyarnyelvűségében, s ebből is fakadóan, eltérő módon és eszközökkel, eltérő időbeni perspektívában, végsősoron összeolvadást, legalábbis kétnyelvűséget remél.26 Liberalizmusukból fakadóan egyelőre nem monopolhelyzetre, hanem a hegemónia erősítésére törekednek.

A magyar nyelv államnyelvvé emeléséért indított küzdelem hamarabb kezdődött és hamarabb ért el eredményeket, mint az alkotmányos és társadalmi reformokért folytatott. E „késés” is akadályozta a nemzetiségi érdekegyesítés funkcionál- tatását. A nemzetiségek képviselői olyan nemzeti-beolvasztási tendenciát láttak, ahol az alkotmányos szabadság (amely egyébként sem lett volna létüknek elégséges garancia) is csak ígéret. A magyar liberális mozgalom részéről is érlelődött a felisme