Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Kiss Gy. Csaba: Hol van a hazám? (tanulmány)
amelyről Lombardiában a lengyel katonák énekelnek, 1844-ben még nem egyértelmű az a Slovensko kifejezés, amelyik Jankó Matuska versében szerepel, hiszen szlovákságot és egy meghatározatlan kiterjedésű földrajzi tájat egyszerre jelent. A román Alecsandri is egy képzeletben létező országot ébreszt Romániaként 1848-ban. A szerb Radiéevic versének délszláv szereplői vagy a szlovák Tomásik szlávjai pedig egy minden korabeli birodalmi-tartományi keretet tagadó nyelvi haza képét rajzolják meg, délszláv, illetve minden szlávot magába foglaló változatban. A versekben lévő haza-fogalom egyik fajtáját a történelmi országéval érezzük rokonnak. Ez a haza politikailag-közjogilag elhatárolt földterület, amely hosszú évszázados középkori előzményekre visszanyúló, többé-kevésbé önálló állami élet hagyományával rendelkező ország vagy tartomány: Wybicki és Felinski Lengyelországa, Mihanovic „Horvát hazája”, Tyl Csehországa, Kölcsey és Vörösmarty Magyar- országa. Ebben a haza-fogalomban fontos hangsúly esik a történelmi folyamatosságra: a középkori regnumtól a rendi fölfogás pátriáján keresztül a célkitűzésként megjelenő polgári nemzetállamig. Ennek a hazának a politikaföldrajzi határai egyértelműek voltak a címzettek szemében, az 1772 előtti lengyel-litván államé épúgy (a múlt században a lengyel nemzeti mozgalmak e határok között kívánták Lengyelország visszaállítását), mint a történelmi cseh tartományoké, Csehországé, Morvaországé és Sziléziáé, vagy a magyar királyságé. A hazának a lakói pedig lengyelek, csehek, magyarok és horvátok. Tekintet nélkül arra, milyen felekezethez tartoznak, milyen nyelvet beszélnek. Azazhogy ez utóbbi már nem teljesen egyértelmű. Wybicki légiósai arról énekelnek, ha győztesen hazajutnak, lengyelek lesznek; Kölcsey a magyarra kér Istentől áldást, Vörösmarty fölszólításának címzettje is magyár; (érdemes közbevetőleg megjegyezni, hogy a Szózat 1860—61-ben készült két szlovák fordításában az egyik Uhor-nak, a másik Mad’ar-nak tolmácsolta); Mihanovic versében is csak horvátokat említ; Tyl viszont kifejezetten hangsúlyozza a dal zárlatában a hazát kereső kérdésre válaszolva: „Íme a csehek híres nemzetsége,/ csehek között van az én hazám!” — ez pedig kizárja a nemzet fogalmából a nem cseheket, konkrétan a történelmi országrészek igen jelentős arányú német lakosságát. Egészítsük ki e képet azzal, hogy a tartományi-nyelvi különállás hagyománya is megjelent a nemzeti ideológia jelképpé emelkedő műalkotásaiban. Két jellemző példát említünk, egy lengyelt és egy horvátot. Mickiewicz nagy hatású elbeszélő költeményében, a Pan Tadeusban az invokáció Litvániát szólítja meg a költő hazájaként; a zágrábi Pavao Stoos nemzeti panaszait „A haza képe 1831 nyarán" című versében kaj-horvátul fogalmazza meg. Történelmi érvek, a nagyszerű múlt romantikus képei, dicső ősök arca csak a költemények egy részében jelenik meg: a két lengyel és a két mgyar versen kívül Mihanovic horvát himnuszában és a román Andrei Muresanu „Visszhangjában”. Kifejezetten a jövőre irányul a két szlovák költő és a szerb Radiéevic verse. A dicső hősi múlt és a tragikus szenvedések egymásra következő történelmi periódusa Kölcsey és a lengyel Felinski versében hasonló módon elevenedik meg, hasonló az érvelés logikája is, a megszenvedett múlt fejében kér Istentől mindkét költő nemzetének jobb jövőt. A történelmi panteon, gazdag Kölcsey és Vörösmarty versében, a hun származást jelképező Bendegúztól kezdve Árpádon keresztül Mátyás királyig. Wybicki légiós indulójában Czarniecki hetman jelenik meg, a XVII. század hadvezére, a svédek elleni fölszabadító háborúk hőse; a román Muresanu Kölcsey- hez hasonlóan, a romantikus nemzeti mitológia kelléktárából merítve említi az ősök között Trajanust és a római származást, történelmi alakjai között együtt szerepelnek Mihály és István vajdával a „Korvinok” (föltehetően Hunyadi Jánosra és Mátyás királyra gondolt.) Különböző változatokban találkozunk a versek egy részében a nemzethalál problematikájával. Az országgal azonosított nemzet a végleges fölosztással 1795-ben a lengyelek számára sírba süllyedni látszott. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy mennyire elterjedt a korabeli európai közvéleményben a Kosciuszkónak tulajdonított szállóige, a „Finis Poloniae” (állítólag a maciejowicei csatatéren mondotta vol976