Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Kulin Ferenc: Kölcsey nemzetfogalmai (tanulmány)

len ellentéte feszül. Széchenyi a bizalomért bizalmat remél, mert úgy hiszi, hogy a magyarság évszázadok óta sorvadó teremtő erőit a végelgyengülés halálos veszélye fenyegeti, ha nem támaszkodhatunk Ausztriára — Wesselényi a Bécstől elszenvedett politikai sérelmekben látja a nemzeti önbizalom hiányának, végső soron pedig a nemzeti érdekek veszélyeztetettségének döntő okát. Kölcsey döbbenten és tanácstalanul veszi tudomásul, hogy lehetetlen lesz egységet kovácsolni a reform-ellenzék táborán belül. Alkata és világnézete — az evolucionista világképébe természetesen illeszkedő — Széchenyi-féle programhoz közelítik, de rohamosan gyarapodó baljós politikai tapasztalatai Wesselényihez vonzzák. Küldetésének mégsem azt érzi, hogy határozottan állást foglaljon az egyik vagy a másik koncepció mellett, hanem azt, hogy a végsőkig küzdjön a két irányzat összeütközésének elkerüléséért. A Parainesist úgy is felfoghatjuk, mint ennek az egyeztető-közvetítő küzdelemnek dokumentumát, s egyben a Széchenyi-féle program erkölcsbölcseleti igazolására tett kísérletet; de semmiképpen nem tekinthetjük valamiféle erkölcsi végrendeletnek, különösen nem a benne megfogalmazott nemzeti eszme alapján. Egyszerűen azért nem, mert a nemzeteszméhez való viszonyának alakulásában nem a Paraine- sis jelenti az utolsó fázist. Mindaz, ami 1834 őszétől történik a politikai életben — az örökváltság ügyének bukása, az erdélyi majd a pozsonyi országgyűlés önkényes berekesztése, Kossuthék letartóztatása — Wesselényi igazáról győzi meg: a kormány iránti bizalom nem lehet elvi alapja a következetes reform- politikának. Az érzelmi, erkölcsi és világnézeti válságait sikeresen végigküz- dő Kölcsey most kerül életének legsúlyosabb dilemmája elé. Vagy véglegesen visszavonul a közélettől, s a Kazinczy által kijelölt utat követve igyekszik megőrizni eszményeit egy, a mindennapok fölé emelt szellemi kultúrában, vagy a nemzeti ügy konkrét követelményeihez igazodva ragaszkodik a politikai cselekvés megmaradt lehetőségeihez. Hogy az utóbbi megoldást választja, nemcsak az erkölcsi következetesség szép példájaként érdemli meg figyelmünket, hanem elsősorban azért, mert ez a belső kényszernek engedelmeskedő választás a nemzeti eszme reformkori történetének talán legnagyobb horderejű eseménye. Hiszen politizálni most már csak a sérelmi ellenzékiség pozíciójából lehet, ennek a pozíciónak a vállalása pedig a kormánnyal való konfrontáció legradikálisabb módjainak elvi elfogadását is jelenti. Kölcsey döntésében annak a pillanatnak a tanúi lehetünk, amikor a sérelmi oppozícióba átlendülő reformellenzékiség szembesíteni kényszerül a maga civil nemzeti eszméjét amannak konzervatív nemesi nemzetkoncepciójával, s miközben feltölti azt a saját korszerű tartalmaival, önmaga nyitottá válik az egyszer már meghaladott barokkos-heroikus ethosz erőszakelvének befogadására. Ez az a fordulat, amitől már egyenes út vezet a magyar reformellenzéknek a nemzeteszme jegyében történő politikai radikalizálódásához, végsősoron a forradalomhoz és a szabadságharchoz. Kölcsey korábban hal meg, semhogy végigjárhatná ezt az utat; de utolsó művei, mindenekelőtt a per befogott Wesselényi ügyében alkotott Védőirat, s töredékben maradt elbeszélése: A ferrói szent fa, amelyben egy hódítóktól fenyegetett kis nép fegyveres önvédelmi harcát készült elbeszélni — azt bizonyítják, hogy lelkileg-szellemileg felkészült az arra haladók bátorítására.

972