Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló)
A szétfolyó „értelmiségi” — félértelmiségi — lelkek törekvése arra, hogy határozottaknak tüntessék fel magukat, s nem egyszer naiv-erőseknek, ösztönösen cselekvőknek s eképpen derekasaknak, önfeledt boldogoknak. Azt akarják elhitetni magukról, hogy összekutyult, másokat is megszenvedtető életük a teljes, az igazán életes élet. Néha kedvem támad arra, hogy megtorpantsam őket ebben az igyekezetükben, de aztán mindig meggondolom magam. Meghagyom őket abban a rémhitükben, hogy sikerült meggyőzniük: ők az élet valódi művészei. * „Boldogok a lelki szegények.” Hát persze! Csakhogy ritka az igazán lelki szegény. Aki annak hirdeti magát, az biztosan nem az. * A kortársi irodalmi értékítéletek meglepő esetlegessége most és majdnem az egész — irodalomtörténeti — újkorban. A csoda az, hogy nem lett belőle még több szerencsétlenség, reménytelenség, s még több korai író-halál. Az időben történő elismerésről pedig tudnunk kell, hogy az többnyire önelismertetés. A kiemelkedő művész személyiségnek az a sajátos képessége, hogy a művészi szuggesztióhoz hozzáadja a maga külön szuggesztióját, azt a többnyire rejtett, s eképpen parancsolót. (Mint ahogyan tette ezt „kiszámított” botrányaival Byron, s mint sajátos önkultuszának raffinált mívelésével Goethe.) Ez a „külön” szuggesztió előbb a közvetlen környezetre, aztán az „írótársadalomra” hat, s csak aztán — azon át — a kritikára. Ami az utóbbit illeti, az ezt sosem látta át: nem ismerte fel, hogy felismerései már „irányítottak” voltak, szuggerálva voltak. (Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehettek a kifejtést, a motiválást, az elemzést tekintve, a maguk műfajában a lehető legnagyobb mértékben jelentékenyek és eredetiek.) A nagy tehetség azonban nem mindig jár együtt ilyen „külön” képességgel. Nem ritka, hogy a műveken kívül — amelyek a siker szempontjából egymagukban olyan keveset számítanak — éppen egy ellenkező hatású képesség munkál: az elismerés ellen dolgozó, „önsorsrontó”. * Empátia! Amilyen felkapott most ez a szó a pszichológiai irodalomban és a publicisztikában, annyira ritka mint gyakorlat, a valóságban. S akiknek részük van, vagy részük lehetne benne, azok sem nagyon értékelik. A gondokról való közös gondolkodás? JA gyöngeség jelének fogják fel, fia valaki — amint óhajtják — a gondjukba igazán belemerül. A viszonzás pedig rendszerint nyomorúságos. Nem haboznak „kiadott” titkoknak tekinteni a kölcsönösség alapján velük megosztott gondot. A dolognak így aztán többnyire kibeszélés jellege van. Pillanatnyi megkönnyebbülések, rossz utóízzel. — Egyfajta kritikai tevékenység, a méltányos-tárgyilagos, s persze mélyen elemző, mint az empátia ideális, és talán legreálisabb megnyilvánulási formája. * * Jászi Oszkár a Habsburg Monarchia felbomlása című könyve nagyszabású illusztrációként is szolgálhat ahhoz, amit már mindnyájan tudunk: a magukat nyeregben érző, ehhez az állapothoz már hozzászokott, emberek későn ismerik fel, vagy egyáltalán nem ismerik fel az igazi veszélyt. Tisza István, amikor értesítik, hogy az antant-hatalmak odaígérték a románoknak egész Erdélyt, és odaígértek nekik még többet is, azzal fordult el a térképtől, hogy ezzel ő nem 946
