Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló)
Az ötven vagy ötvenegy néhány éves férfi mint a halál meglegyintette vénségjelölt, és mint ezüst-úr, az élet fejedelme, minden gyönyörök ura. Ö mint bölcs, aki már mindent tud, és ő, aki — akár Szokrátész — kezd „semmit sem” tudni. Űj módon, új okokkal jutva el a szüntelen „nem tudom”-hoz. ö, az isten áldotta betetőző, és az isten megverte újrakezdő. A zenit embere, aki ijedten nézi, mik tűnnek fel a látóhatáron: neki, minden szörnyek ismerőjének, milyen új, sohasem sejtett — vagy remélt? — szörnyek. * Csak a félig értők becsülhetik le a tematikai változatosságot. A téma — és vele a tárgy — váltakoztatása (feltéve, hogy a témákból a költőre jellemző témakörök alakulnak ki) szüntelen átcsoportosításai a költői erőknek. Alkalmak arra, hogy azok mindig új módon szerveződjenek, más és más költői alakzatba rendeződjenek. Ahogyan visszaszorult a műfaji elv mint a változatosság megteremtésének elve — ma már nincs tiszta óda vagy elégia, mint ahogyan nincs a régi értelemben vett tiszta szatíra sem —, s ahogyan anakronisztikussá váltak a klasszikusan kötött versalakzatok (talán az egyetlen szonett kivételével), úgy nőtt meg a jelentősége éppen a tematikai sokszínűségnek, mint olyannak, ami a karakteres változatosságot biztosíthatja. Eklektika ebből csak akkor lesz, ha a költőnek nincs élményi köze a témához. * Nem voltam mindig jó őre a verseimnek. Sok az elveszett, kéziratban „megsemmisült” versem. Néha egyik-másik kopogtat az emlékezet ajtaján. Ki vagy? — Megmondja a nevét — a címét! —, és aztán semmi több. Így jelentette magát ma egy nagyon régi, elveszített versem, az Irónia, szépnevű múzsa. Próbálom beljebb csalogatni, „feltámasztani”, de nem jön, nem támad fel. Hát tűnjön is el: nyugodjon békében. * Az eklektika körüli tévedések a kritikában. Elfelejtik, hogy aki nem her- metikus, az eleinte — még ha jellegzetesen saját hangja van is — mindig eklektikusnak látszik. Az építkezése olyan, hogy a koherens elemek, az annyi mindent összetartok, csak később lesznek igazán szemlélhetők. Az egységgé szervezés ilyenkor mintegy „titkon” történik, teljes szélességben és mélységben a megfelelések egész rendszerére csak bizonyos előrehaladás után derülhet fény. Persze akkor is csupán azok számára, akik érzik, hogy milyen összetett lehet egy alkat ellentmondás-rendszere, kivált ha annak köze van ahhoz is, amit az egyén mint történelmet él meg és fejez ki. Válogatjuk a szavakat? Hát persze: azt válogatjuk ki az „egyetemes analógia” szótárából (amelynek, ha költők vagyunk, kötelességünk egy új, sosem volt egyéni változatát létrehozni), amihez valamilyen titkos, ám saját magunk számára nagyon is evidens közünk van. Kubai utazásom, amely e tekintetben felszabadított. Attól, hogy a valóságban láttam, „érintettem” őket, közöm lett az állatok, növények és a természeti jelenségek minden „családjához”. Olyan csoportjaihoz is, amelyekig amúgy aligha tudtam volna elmerészkedni. Kuba után tulajdonképpen nem maradt a számomra olyan valóságterület, amelynek a szavaitól tartózkodnom kellett volna. Élményi kapcsolatba kerültem mindazzal, ami nekem alapvetően fontos szó, anyaga a metaforaképzésnek és hasonlításnak. * 945
