Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló)
(Bár szó, ami szó — tették hozzá — az azért romantikus: Ady jobb ellenfele volt annak, akihez már nem volt igazi köze, s ez imponálóbb.) Vagyis győztem a végén. A hölgyek már kijelentették: a kritikus helyében ők bizony óvakodtak volna attól, hogy közhírré tegyék N. N. csalódásait. Es még elő is keresték N. N. verseit. Állították már — ez másnap volt —, hogy érdekes, ők a csalódásnak a jelét sem látják N. N. verseiben. Csak a szerelmet látják benne mint drámát. Mert — tették hozzá — ugyancsak nagyot fejlődve közben —, a szerelemben az a különös, hogy vagy drámává válik, vagy már az elején dráma. * Az energikus, nem ritkán „erőszakos” metafora az a kés, amelynek vil- logtatásával a költő áttörheti magát azon a „profánum vulguson”, ami egyáltalán nem azonos a néppel, nem ritkán éppen irodalmi vagy irodalmári profán tömeg. * A tisztaság érzet, amelyet az erélyes, lendületes és megfelelőképpen sűrű versek támasztanak. Abból fakad ez, hogy azon a ponton, abban a megmozdí- tásban érték el a tárgyukat — ütöttek rajta —, amelyen át annak legrejtettebb vonatkozásait bolygathatták meg, vagyis nem kellett elmismásolniuk semmit. — Egy téma kimerítése, a benne rejlő ellentétek értő érintésén — ami egyben érzékítés is — át, fölösleges szavak, mellékmozdulatok nélkül, a metaforikus szint makulátlan megtartásával, mindig a tisztaság képzetét ébreszti: áthatja a dolgok természetével szembenéző költő súlyos, mélységes életbeavatottságból származó és azon túli szellemi tisztasága. Ami egyben elegancia is, a szó magasabb értelmében. * Vas megyében járva, látva a rokoni házakat, azon kell most elgondolkodnom, hogy milyen sok nagynéném volt. Korán meghalt anyám révén kettő, a nevelőanyám révén három, az apám révén kettő. Egyikük kivételével meglátogatott bennünket az elhagyott, erdőközti majorban mindegyik. Fiatalok voltak akkor, nagyon csinosak: csodálhattam csatos kabátjaikat, cúgos cipőjüket, rókaprémjüket, kesztyűjüket és nyáron a blúzaikat és illatos zsebkendőiket, haj csatjaikat, gyűrűiket. I. egy kicsit mindig ingerült volt, minden nyájassága mellett fürkésző, gyanakvó, különben pedig sötét hajú és mélyfekete tekintetű. M. maga volt a kerekdedség és a szívjóság, tüdőbeteg férje mellett maga a kicsattanó egészség. A. fáradékony volt és macskásán lusta. I. csupa előkelőség, kivéve azt a néhány percet, amikor apám meg tudta nevettetni: ilyenkor úgy tűnt fel nekem, hogy penitenciaként szabta ki magára azt a másik modort, a komolykodót. R. egy kicsit hajlott volt és sovány, aszkétikus, nem az alkata, hanem, úgy éreztem mindig, a reá mért, ki tudja milyen sorscsapások alatt. Es Sz. — akit csak mi látogattunk —, a termetes, a nagykontyú, a nagyasszonyos! — Képzeletemet leginkább E. néném — „mostoha-nagyné- ném” — ragadta meg, s nem hinném, hogy azért, mert ő volt a legfiatalabb. Vöröses haja, rozsdaszínű, nagyon csillogó szeme, szeplős arca, érzékeny-puha, pajzán szája, finom vonalú lábai, s a karcsúsága valami távolit, nagyon kívánatosat sejtetett. Azt éreztette meg velem, amire később azt mondhattam, „egzotikus”. Egyetlen szavára sem emlékszem, úgy tetszik, mintha csak a szemével beszélt volna, vigyázva, nehogy kifecsegjen valami, „túl tisztességes” füleknek nem való titkot. 944
