Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Krasznahorkai László: Csapdás Rozi (elbeszélés)
az Anobium pertinaxról van-e szó —, ez azonban egy csöppet sem keserített el, sőt, inkább felszabadultam a már meglévő tudás nyomasztó súlya alól, mert megértettem, hogy az előttem álló rejtély megoldásában kizárólag magamban bízhatok. Az ugyanis már megfigyeléseim első hónapjaiban nyilvánvaló volt számomra, hogy a laikus keresztségben a „Halálórája” nevet nyert álszú per- cegő hangja nem a másik nemű állat szerelmi csalogatására szolgál, mint ezek ostoba találgatásokra épülő rovartani szakkönyvek állítják, hanem e per- cegés mintegy az univerzum egyik csodájaként túlmutat a fajta s a faj merev közegén; mély meggyőződésemmé vált, hogy a „Halálórája” folyamatosan elárasztja a világot tartalmas jeleivel, s e jelek ismétlődő együttese a legfontosabbról, mozgás és mozdulatlanság, idő és öröklét törékeny határairól, sors és halál finom egyensúlyáról tudósít. A részletek izgalmas bőségének lázában égtem hát, s égek ma is, tökéletesen elszakadva már ettől a jelentésnélküli és hozzám méltatlan világtól, amely a szisztematikus megcsúfolás, a gúnyos otrombaság s a gusztustalan rikácsolás szüntelen záporában már régen elveszítette minden méltóságát. Mert ugyan mit várhatnék még, hisz a néhai polgárok tiszteletreméltó gyülekezete mára koszos csürhévé züllött, s ennek a csür- hének már csak arra futja az erejéből, hogy sárba tiporjon mindent, ami valaha nemes volt, mint például nemrégiben, itt az utcában a zöldségszállítók bálján, ahol — mint a házmestertől tudom — „Az elveszett paradicsom” címmel gátlástalan bohózatot adtak elő. Hallásom rendkívül kifinomult, magányom sérthetetlen, lejegyzési módszerem mindeddig kifogástalanul működik, így aztán igazán nem kell tartanom attól, hogy bárki, vagy bármi megzavarhat, ha nem számítom azt a mocskos pernahajdert, akit nyilván régi hadtestem ostoba parancsára az utóbbi időben állítottak rám, s aki azóta nem tágít a közelemből, mint egy árnyék a nyomomban van, attól kezdve, hogy észrevett egy hete az állomáson. Arról persze szó nincs, hogy mindez komoly veszélyt jelentene, hisz kétségtelenül csak azért szaglászik utánam, mert azokban a sötét agyakban szöget ütött, hogy mint más nyugdíjba vonult tiszt, én nem veszek részt semmiféle részeg tivornyában a régiekkel, megszakítottam minden kapcsolatomat, s egészen munkámnak élek, attól azonban okkal tartok, hogy apróbb kellemetlenség érhet; éppen elég ugyanis, hogy figyelmem egy kis töredékével állandóan tudomást kell vegyek erről a sötét és sunyiképű alakról, ahogy itt az utcában sétál már negyedik napja, mert megfigyeléseim teljes zavartalanságot követelnek, s még megtörténhet, hogy miatta elmulasztok egy számomra oly fontos jelzést, és ki tudja, nem követek-e el éppen ezzel valami jóvátehetetlent. Délután hat óra van, s rövid sétám végeztével — nyomomban persze ezzel az álma tag csavargóval — hazatérek, hogy újból munkához lássak. Sikerül elfognom négy-öt tiszta jelzést a fából, amikor váratlanul ész- reveszem, hogy — ami eddig még nem fordult elő, hiszen a pimaszságnak is van határa! — ez a kis takony már odáig merészkedett, hogy leskelődik az ablakomon. Szokásomhoz híven egy pillanat alatt döntök, s elhatározom, hogy ha egy órán belül nem kotródik el a fenébe, szétverem a fejét. Kilépek a gangra, lemegyek a lépcsőn, s elindulok fölfelé az utcán. A pofa persze a sarkamban lohol. Átmegyek a Főtéren, s hirtelen elhatározással úgy döntök, ha már úgyis meg kellett szakítanom a munkát, legalább vacsorázom valamit. Lekanyarodom a folyópartra, s benyitok az önkiszolgáló étterembe, majd egy gőzölgő tányérral a kezemben a lehető legmesszebb ülök le a bejárattól. Nem lep meg, hogy ennek a kis piszoknak milyen vastag bőr van a képén, mert nyilván abban a hitben, hogy nem sejtek semmit, két asztallal odébb ül le, és 936
