Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Krasznahorkai László: Csapdás Rozi (elbeszélés)

rücskös orrát szinte belelógatja a levesembe. Eljátszom a gondolattal, miféle nyomorúságos mocsokban élhet, hazudozás, bujkálás, leskelődés, míg egyszer aztán valaki leszúrja egy sötét utcán, persze, addig még nyilván többször félholtra verik, mint én fogom hamarosan, ha nem takarodik el tíz percen belül. S mindezt mennyiért? Ötszáz? Ezer? Ezerötszáz? Az étel megkeseredik a számban. Miután nem vagyok már fiatal — az erőm megvan ugyan, de a reflexeim sokat romlottak —, a biztonság kedvéért átgondolom, melyik ütésfajtát válasszam, ha majd kilépünk az ajtón, aztán kikanalazom maradék vacsorámat, hátradőlök a széken, s valami sajgó öröm fut át a gerincemen, mert érzem, hogy kutatásom, amiként lehet, hogy életem is, lassan a végéhez közeledik. Odakint, szigorú összefüggésben a fickó rámmeredő, alattomos pillantásával, a szürke szarszippantó teherautó dübörög el vidáman, nyilván befejezték mára.

Nemsokkal zárás előtt, a sivár, inkább szerelőcsarnokra, mint étteremre emlékeztető önkiszolgálóban három férfi vacsorázott. Az egyik babgulyást evett csülökkel, a másik sima sárgaborsófőzeléket, a harmadik cimetes tejberizst. Rozi néni, a részeges tálalószakácsné kíváncsian kihajolt az ételkiosztó ablakon a konyha nehéz forróságából, s alaposan szemügyre vette a három vendéget: kancsal szemeiben sátáni káröröm csillogott.

937