Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Krasznahorkai László: Csapdás Rozi (elbeszélés)
reérteni. Végül is nem ért meglepetés, ám azért titokban mégiscsak másra, többre számítottam, nem erre az olcsó, szegényes leleplezésre; hiszen mindegy, a szeretőjének, apjának-anyjának, gyermekének, vagy barátjának szól-e ez a gusztustalanul gyáva, szűkölő felkínálkozás, a megérdemelten kitagadott eme visszataszító szomja, ebben a szabadsággal kacérkodó pipogya fráterben mégiscsak reméltem valami elismerésre méltó elszántságot, amiként joggal elvárhatja ezt az ember például vágóhidakon még egy tagló előtt leszíj azott lótól is. A fickó hirtelen visszahúzódott az ablak világosságából, majd néhány másodperc múltán a leselkedők sunyi körültekintésével ismét bekukucskált az üvegen. Elfordítottam a fejem, s csalódásomnál csak jóleső megkönnyebbülésem volt mélyebb, mert tudtam: talán egész életemre védelmet szereztem most magamnak minden efféle sóvárgással szemben, amiként azt is megértettem, mi termi ezeket a szerencsétleneket: a pontos helyzetfelismerés botrányos hiánya, amelynek mélyén feltehetően örökölt menthetetlenség lappang. A megszokásra való hajlamom miatt, vagy tán csak egyszerű szórakozottságból ácsorogtam még egy ideig az utcában, s amikor nemsokkal egy testes, nyúlszőrkalapos vénember után előbújt végre a kapualjból, és elindult a Főtér felé, magam is megmozdultam, s mert az órámra pillantva láttam, még csak tizennyolcötvenegy, gondoltam, nem vesztek semmit, ha még egy darabig a nyomában maradok. A városon jeges szél söpört végig, az utcákon alig egykét siető ember; s én ugyanazzal az enyhe felszabadultsággal léptem be a fickó mögött a főváros stílusában épített, hangárszerű önkiszolgáló étterembe, mint amilyet ifjabb éveimben éreztem, midőn könnyű kalandra indultam es- telente, mert valami pajkos, bűnbánó izgalomban, ahogy tiltott gyümölcsöt kíván meg az ember, úgy határoztam, ha már itt vagyok, eszem valamit. A helyiség kongott az ürességtől, rajtunk kívül csak az előbb látott nyúlszőrkalapos fogyasztotta nyilván több kínnal, mint élvezettel nyomorúságos vacsoráját egy távoli asztal fölé görnyedve. Láttam, hogy a fogatlan banya, aki kimérte az ételt, kihajol az ételkiosztó nyíláson s mond valamit a fickónak, így amikor az leült egy asztalhoz, halkan megkérdeztem: „Tán ismeri?” „Még szép! — mordult rám a vénasszony. — Ez a Kowalski.” Boldog elégedettség töltött el, míg kikanalaztam az ételt, mert kis családom jutott az eszembe, s szinte már láttam, ahogy körbeülnek majd, s én — nem mellőzve olykor egy- egy apró tréfát, hiszen vidámság nélkül nem lehet meg az ember — elmesélem e nem mindennapos kalandom különös történetét. Persze, minek tagadnám, maradtak azért még homályos dolgok: például nehéz lenne tömören megfogalmazni, kiféle-miféle is ez az ember, mert ugyan mit mondhatnék? Homok a tengelyzsírban. Arra a kérdésre pedig — bár most már ilyen apróságnak igazán nincs különösebb jelentősége — még kevésbé tudnék megfelelni, hogy ez a Kowalski, vagy ... Kovalcsik most éppen mit néz ... B—>C Lassan már egy hete annak, hogy ebben a gyönyörű, hideg, sejtelmes őszben — autóbusszal érkeztem épp az állomásra, mert aznap sem akartam elmulasztani a reggeli nyüzsgés vidám látványait — először pillantottam meg a szerelvény felé siető, egymást óvó-támogató utazók egyikét, ezt a görnyedt, öreg, megható konokságot árasztó embert, amint hatalmas termetével utat vágott magának a többiek között, majd megváltva jegyét felszállt a vonatra, s ellentmondást nem tűrő mozdulattal arra kényszerített egy asszonyt, hogy 932
