Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Krasznahorkai László: Csapdás Rozi (elbeszélés)
adja át a helyét az ablak mellett. Nem volt nehéz azonnal felismernem, hogy amire oly régóta várok már, az most itt van egy karnyújtásnyira. Bizonyos voltam ugyanis abban, hogy a világnak, mely a szeretet omló hatalmában ég, kell legyen egy eleven, végtelen telítettségű góca, egy csomópont, amely e megváltó sugárzás kiapadhatatlan forrásaként egyúttal minden visszaáramlás korlátlan gyűjtőmedencéje is, hiszen nem volt kétséges előttem, hogy amikor nap mint nap elvegyülök társaim között, s mohón belélegzem a belőlük áramló jóság levegőjét, a szeretet eme gyakran visszatartott ereje árnyék csupán ezeken az arcokon, mely egy működő, ellenállhatatlan, távoli ragyogásra utal. Minthogy hirtelen feltámadó gyanúm azt súgta, ő az az ember, akiben mindezt megtalálom, vagy ha nem, hát bizonyosan ő az, aki majd formát tud adni valamiképp eme évszázados meggyőződésnek, elhatároztam, hogy a nyomába szegődöm, s megpróbálok a közelében maradni, annak a sodró erőnek engedelmeskedve, mely az embert hidegben a forró kályha mellé, az éjjeli lepkét sötétben a lámpa köré kényszeríti. A rákövetkező három nap boldog izgalmának csak az vetett véget, amikor egy pillanatnyi figyelmetlenség miatt szem elől veszítettem emberem, s nem csoda, ha hibámat jóvátehetetlennek éreztem, hiszen mindössze a nevét („Szabó”) és azt sikerült megtudnom ezalatt, hogy nyugalmazott katonatiszt. Miután ostoba módon mindannyiszor csupán annak az utcának a torkolatáig követtem, ahol feltehetően lakott (valami mindig visszatartott attól, hogy ennnél közelebb merészkedjem hozzá), balszerencsémet követően képtelen voltam időben odatalálni arra a pontra a városban, ahol ismét meglelem. Azt — ismerve eddigi szokásait — egyenesen kizártnak tartottam, hogy azóta nem mozdult ki otthonából, ezért aztán négy napon át tanácstalanul tébláboltam az utcákon, reggelente kimentem az állomásra, órákat sétáltam a belváros szűk sikátoraiban, de időm nagy részét természetesen a szóban forgó utcán le s föl gyalogolva töltöttem, eredménytelenül. A tartós kudarc nyomasztó súlyától megtörtén már-már lemondtam arról, hogy valaha is újból rátalálok, amikor a negyedik napon, kora este, megpillantottam összetéveszthetetlen kalapját a régi piactérről nyíló kis utcácskában. Valószínűnek tűnt, hogy hazafelé igyekszik, s ezúttal már nem vállalva egy újabb szem elől vesztés kockázatát, habozás nélkül utánaeredtem. Arra törekedtem, hogy semmiképp ne hívjam föl magamra a figyelmét, emiatt csak úgy húszharminc lépés távolságból mertem követni; így jutottunk el a már jól ismert utcában egy kétszintes ház kapujáig, amelyet ő egy gyors mozdulattal belökött, s nyitva hagyott maga után. Talán túlzott, de mindenképp érthető volt aggodalmam, hogy még ez sem elég, pontosan tudnom kell, hol, az épület mely részén lakik, ezért — bár tisztában voltam vele, akár megérti, akár félreérti tolakodásomat, ha észrevesz, mindenképpen elkerget —, vakmerőén utánasurrantam a nyitott kapun. A zárt, szelíd udvar csöndjében tisztán hallottam nehéz lépteit a nyilván fából készült nyikorgó lépcsőkön, majd hamarosan, amint egy kulcs megcsikordul a zárban. Kedvezőbb megfigyelőpontot kerestem magamnak, s még az utolsó pillanatban rá is találtam épp csak árnyékszerű alakjára a szinte teljesen sötétbe borult körgang egyik ajtaja előtt, és mire az ajtócsapódás megütötte a fülemet, én is — lábujjhegyen, a fal mellé húzódva, visszafojtott lélegzettel — fölmentem utána a lépcsőn. A ház meglehetősen vén volt, falait penész, fáit szú támadta már, mégis különös, áradó otthonosságot éreztem magam körül; változatlan óvatossággal, nehogy zajt üssek valamiképp, lassan előreosontam a gangon, s ahogy elhaladtam a néma és sötét lakások előtt, szinte láttam az odabent békésen szunnyadó 933
