Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Krasznahorkai László: Csapdás Rozi (elbeszélés)

érkezett az állomásra, a fickó ellökte magát az újságosbódé kirakatát óvó vasrácstól, majd cigarettára gyújtott, s kilépett a peronról a sínek felé, mint aki vár valakire; ám — rögtön sejtettem — szó sem volt semmi ilyesmiről, mert

— mielőtt még valamennyi hazatérő leszállt volna — hátat fordított a tömegnek, kényelmes, lusta léptekkel végigballagott a peronon, elhaladt előttem, lement városunk egyetlen aluljárójába, majd hamarosan felbukkant a felszínen, és elindult a főutcán a posta mellett. Természetesen habozás nélkül a nyomába eredtem, úgy húsz-harminc lépésnyi távolságból követtem a belváros felé, s bár tudtam, hogy egyenlőre még csak a sötétben tapogatózom, máris igyekeztem az eddig rendelkezésemre álló — meglehetősen szerény — tapasztalataimat gyorsan összegezni, nem számolva azonban a tévedés kockázatával; így történhetett, hogy azon a napon fokról fokra újabb és újabb helyesbítésre kényszerültem: ha azt hittem, most betér a patakparti borozóba, amiből örömmel konstatálhatom, hogy „persze, megrögzött alkoholista”, a vele szemben működő halsütő ablaka elé állt, és hűsítőt ivott; amikor az orvosi rendelő elé értünk, s az az érzésem támadt, hogy nyilvánvalóan gyógyíthatatlan betegségben szenved, s most megkeresi orvosát, mert bár tisztában van a nemrég elhangzott ítélet visszavonhatatlanságával, mégsem képes beletörődni, akkor meg hirtelen lefordult a patakhoz, és olyan jókedvűen pancsolta az arcára a jéghideg vizet, mint egy mániákus tornatanár. Beláttam hát: felesleges találgatással elpocsékolnom a drága időt, ezért elhatároztam, hogy változatlan szívóssággal a nyomában maradok, arra a kedvező pillanatra várva, amikor akaratlanul is leleplezi önmagát. Döntésem már csak azért is helyesnek bizonyult, mert hiszen valójában még azt sem lehetett egyértelműen megállapítani, vajon nem céltalan őgyelgésről van-e szó csupán, ami az efféle alakok esetében igazán nem volna meglepő; nem beszélve arról, hogy az ilyen látszólag mindenre kiterjedő megfigyelések igencsak sovány eredményre szoktak vezetni, miután éppen a lényeget hagyják érintetlenül a homályban, márpedig nekem

— ha már hagytam magam ilyen veszedelmes módon kizökkenteni csöndes napjaim tartást és otthonosságot ígérő fegyelméből — éppen erre a fenyegető szelídségre, erre a felháborító vakmerőségre kell magyarázatot találnom. Ez, természetesen (hiszen az ellenkezője a mi lelkiismeretesen megszervezett világunkban éppolyan elképzelhetetlen, mint amilyen nevetséges volna) nem is váratott sokáig magára. A fickó — épp a régi piactéren vágtunk át — hirtelen megtorpant, mintha visszahőkölne valamitől, majd óvatosan, hol sietősre, hol lassabbra fogva lépteit nekieredt a főtérre vezető szűk utcácskának. Nem lehetett eldönteni, engem vett-e észre, vagy csak úgy váratlanul az eszébe jutott valami, ahogy az már az ilyenféléknél lenni szokott, mindenesetre azonnal megnöveltem a követési távolságot, persze csak annyira, hogy semmiképpen ne veszíthessem szem elől. Hamarosan egy amolyan lebontásra érett kétszintes házhoz értünk, ő besurrant a kapualjba, én meg előbb vagy tíz lépéssel túlmentem az épületen, majd magam is utánalopakodtam. A kapu egy belső, zárt udvarra nyílott, a felső szint magasságában rozzant, ócska körgang futott végig a sűrű homályban, s olyan rettentő bűz áradt valahonnét, hogy csak nagy erőfeszítéssel sikerült egyhelyben maradnom. A hold éppen beúszott az udvar vágta ég sötétjébe, s e gyönge fényben csakhamar felfedeztem a különös tekintetű illetőt, amint még hozzá is méltalan pózban, félig guggolva, félig oldalt dőlve, egyik kezével az emeleti gang korlátjába kapaszkodva beles egy kivilágított ablakon. Bár szerénységem megakadályoz benne, hogy tévedhetetlennek vallj am magamat, ezt — azt hiszem — aligha lehetett volna fél931