Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - Kovács József: A Magyar Szent Korona (tanulmány)
hez tartozó saját tulajdonságában-tevékenységében, amellyel a Fiúit nemzi, iát analógiát, hasonlóságot az alkotásra, létrehozásra és mindenhatóságra. „Pater est princípium deitatis”. — „Az Atya az istenség kezdete” (Augustinus: De Trinitate, 20.). A Magyar Szent Koronán tehát nem Krisztus szerepel kétszer, (hanem a Pantokrator alakjában egyszer a teremtő Atya mutatkozik, amint erre a környezete: a világ négyszöglete, a Nap és a Hold is utalnak, a másik esetben pedig a megtestesült emberire lett Fiút kell felismernünk, miként ezt a melléje írt IC XC (Jézus Krisztus) névrövidités lis megkívánja. — Felfigyelhetünk azonban még arra is, hogy mindkét helyen az ábrázolt alaknak egymáshoz viszonyított helyzete testtartás szerint párhuzamos, azonos irányú; ezzel pedig a művészet az Atya és Fiú összetartozását valamint egylényegűségét szokta érzékeltetni. Mindezek után kimondhatjuk, hogy a Magyar Szent Koronán a „görög nyelvű rész”-nek és a „latin nyelvű rész”-nek Pantokrator alakja nem más mint a Szent- háromság fainitárius — kétszemélyes — ábrázolása. E témáról írnak, (bár más művészeti alkotással kapcsolatban: Henszlmann Imre. [Pécsnek régiségei. III., (Magyar- országi régészeti emlékek ILI.), Bp., 1873. 109—110. old.], továbbá: Zsilinszky Mihály [A pogányság befolyása a keresztény művészetre. Figyelő, (Pest), 2 (1872.) 7. sz. 73—75. old.), és legrvilágosabban: Viktor Lazarev (Középkori orosz festészet, Bp., 1975. 117. skövk. oldalak.) 18. Lássuk, — Lazarev nyomán —, hogy miről is van szó: Az Atya és a Fiú ábrázolhatóságának a kérdése és kísérletei a középkor elejétől (kimutathatók. A latin egyházoh kívül ugyanis általában az volt a felfogás, hogy sem az Atya, sem a Szentlélek nem ábrázolható antrapomorf alakban. Ezlt csak Krisztus ábrázolásánál tekintették megengedhetőnek, .mivel Krisztus földi életet is élt, ember is volt .egyszerre. Az ilyen antroporaorf ábrázolás azonban csak Krisztus emberi tenmészetét jelenítette meg, az isteni természetet nem. Ez az elv rendkívül megnehezítette az istenségnek három személyiben való ábrázolását, annál is inkább, mivel a ni-kaiai zsinat korának és az azt követő időknek egyházatyái (Alexandriai Athanasziosz, Nagy (Basziliosz, Gregoriosz Nazianzónosz) gondosan kidolgozták az Atya, Fiú és Szentlélek egylényegűségének a tanát. A művész szálmára ilyen körülmények között csak egyetlen lehetőség volt a Szentháromság ábrázolását illetőleg: a jelképes ábrázolás. Ám az az igény, hogy az ember számára szemléletessé tegyék azt, akit mint legfőbb létezőt imádott, mindig oly erős volt, hogy a szimbolikus figurák és a nehezen érthető jelképek helyét előbb-utólbb a megszokott emberi képzetekhez alkalmazkodó ábrázolások foglalták el, a Szentháromság esetében is. Mivel az Atya ábrázolhatatlan volt, a bizánci teológusoknak nem kis fáradságába került, míg sikerült olyan megoldást találniok, amely legalább közvetlen formában lehetővé tette, hogy alakja helyet (kapjon az ábrázolható témák körében. Ilyen megoldási lehetőséget (kínált János evangéliumának, valamint Pál apostol írásának több verse: „Én és az Atya egy vagyunk”, „Az Atya énbennem van és én őbenne vagyok”, „Aki engem iát, azt látja, aki engem küldött”, diliéivé: „A Fiú a láthatatlan Isten képmása”* „Benne minden teljesség”. IHa tehát Istent képpel kellett kifejezni, vagy magát az Atyát akarták jelölni, akkor az Atya hiányzó képét Krisztus alakjával helyettesítették, ilyenkor azonban Krisztus többnyire aggastyán képében látható, galambősz hajjal, olyan öltözékben mint amilyenben egyébként a Megváltót szokták ábrázolni, keresztes dicsfénnyel, bal kezében könyvvel vagy tekerccsel, és a Szentháromságot jelölő ujjtartássai. Arra a törekvésre, hogy az Atyát és a Fiút együtt is ábrázolhassák, alakult ki az a kép, amelyben az Atya helyébe vetített aggastyán Krisztus — imostmár az Atya önálló ábrázolásaként állandósulva — ölében vagy maga előtt tartja a fiatal Krisztust szigorúan frontális pózban, az egylényegűség kifejezésére pedig mindkettőjük fején keresztes dicsfény van. Az ilyesfajta képet „Paternitas” — „Atyaság” címen is szokták nevezni, a megoldási módot Bizánc a 11. századiban már biztosan ismerte. 895
