Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - László Gyula: "Én nem vagyok magyar?" (esszé)
szebrák” ezt a módszert, azök akik csak a sírokiból, telepekről kikerült tárgyaikkal dolgoznak. Így kísértem útján a honfoglialáskonú magyar embert születésétől haláláig. Végül a legnagyobb feltűnést keltette (s éppen napjainkban került nyomdába Szent Dászló legendánk középkori falképeiről szóló nagy munkám), (hogy a honfoglaló imagyaröknak művészete äs volt, amelyben kozmikus erők küzdelme (világosság—sötétség) harcát ábrázolták. Azóta ezek a tételek átmentek a klöztudatba, hogy akik cáfolni akarják, azok is albíból indulnak iki, hogy az alaptételeket — mint természeteseket — elfogadják! Nehéz egy 500 lapos könyvről „kivonatot” adni. Most csak néhány szót a könyv utóéletéről. Említettem már, hogy a könyv „megsemmisítési kísérlete” dugába dőlt és méltatlanul meggondolás nélkülinek bizonyultak Fettioh ellenérvei ds. 'Ellenben magam az itt felfedezett kapcsolatokat (a temető, a halott falu) kiterjesztettem a késői avarokra, akikben én az első honfoglalókat (onogurok) látom. iDe általában az a fajta temetőelemzési módszer, amivel dolgoztam, ma már általános követelmény. Most térjünk rá „Őstörténetünk” című könyveimre. Ebben a könyvben nem teszek mást, minthogy leírom, milyen gondolataim támadtak őstörténeti irodalmunk tanulmányozása közben, s milyen új lehetőségek bukkantak fel bennem, miközben minden szakterület kutatóinak munkáját tiszteletben tartottam. Nem nyelvészkedek itt, nem avatkozom az embertan, történelem, néprajz dolgába, csak azt figyeltem, hogy eredményeik milyen színeváltozásokon mentek keresztiül, amikor azokból őstörténetünkre következtettek. A .tudományszakok eredményeit elfogadtam tehát, amíg azok saját szakterületükön maradtak, de gyanakodva figyeltem, amikor őstörténetet akartaik írni — ami mám szakterületük. Egy-(két nyelvészünk nem 'érzi, hogy eredményeik a nyelvről szólnak és csak távolról kapcsolódnak a történelemihez. Egyiik nyelvész bírálóm pedig önmagát asztronomusnak, engem pedig 'babonát terjesztő asztrológusnak ítélve, nem értette mag, hogy mindazt elfogadom, amit a nyelvészek kikutattak, csak 'történeti ikapcsolatokra javaslok más, az övéknél talán jobb feleleteket. Nem nyelvészkedek, ők történészikednek! De gyanakvással figyeltem a régészet Ilyen irányú törekvéseit is, beleértve magam régebbi munkáit is. Nos, röviden: a nyelvészet — s nyomában a régészet — feltette, hogy egykor — nagyon régen, hat nyolcezer évekkel ezelőtt — kis területre zsúfoltan élt az uráli ősnép. Ez az ősnép előbb kettévált szamojédekre és finnugorokra, majd az osztódás folytatódott és a finnugorok — miközben nyugat felé vonultak — le-lemaradt részeikben új s újabb népekké alakultak kezdve az obi-ugoroktól egészen a Keleti-tenger környék finn népekig. Ezt a folyamatot úgy ábrázolták, mintha családfa lenne s ennek kapcsán magyarázták a finnugor rokonságot. Ezt az elképzelést az indoeurópai népek korábban megindult kutatásából vették. Nos ennél a gondolatnál szólt közbe a régészet és néprajz, s ezzel alapjaiban rendítette meg e szépen felépített rendszert. A helyzet ugyanis az, hogy az 'ősikőkor végén, de egészen az új- kőkorig képtelenség iklis területen élő tömör népességet elképzelni, márpedig ez volt az alapja az egész rokonság-elméletnek. A néprajzból világosan tudjuk, hogy a halász-vadász fokon 8—10 ember eltartásához mintegy száz négyzetkilométer terület szükséges. Az ősidőkben („uráli kor”) nemhogy tömör lett volna a népesség, hanem éppenséggel rendkívül ritka, s az is folyók, tavak partján települt, tehát a település nem volt folyamatos, nem volt összefüggő terület. Egymástól 10—20 kilométerre települt családok laza láncolata népesítette be „az őshazát”. Nos de dilyen 'körülmények között hogyan jöhetett létre az urálii, vagy akár ;a finnugor alapnyelv? Erre kerestem feleletet, s ez a felelet egyúttal a „Mi a magyar” kérdésre is új választ jelentett. Az a tény ugyanis, hogy minden finnugor nyelvnek — a magyart ds ideértve — hangrendszere és nyelvtana eléggé különbözik és az alap- szókincsen kívüli hatalmas „szótár” sem közös. Ezt régebben úgy magyarázták, hogy a nem közös dolgok az egyes, egymástól elszakadt nyelvekben, azok „külön életében” keletkeztek. Ez persze nem tény, hanem magyarázó ötlet, valóságértéke hiten alapul. Am a rokonságra más magyarázat lis lehetséges: azért azonos tövű az alap- szókincs, mert az úgynevezett finnugor ősnyelv, nem ősnyelv volt, hanem „közle870
