Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - László Gyula: "Én nem vagyok magyar?" (esszé)

alapgondolatát a Szánszón, az 1943-as konferencián ismertettem. Közvetlen előzménye még könyvemnek a honfoglalóik nyergéről írott köteteim (1942) volt, amelyben a nyereg 'helyreállításán messze túlmutató eredményekre jutottam például a lavastemetkezések kérdésében. A sírokban tett megfigyelések ugyanis arra vezettek, hogy a halott mellé nem is koponya és ilábcson tóikat temették, hanem megnyúzott ilóbőrt, amiben benmehagyták az amúgy is nehezen kifejthető koponya és iáb- cs an tokát (együk későbbi tanulmányomban rájöttem arra, hogy emögött az a hit lappangott — akárcsak a szibériai vadásznépeknél —, hogy a másvilágon újjáéled az az állat, amelynek bőrében meghagyják koponya és iábcsontjait és íbelevarrják bőrébe az életfontosságú szervek egy-egy darabját). De — megható — megfigyelésekre vezetett az is, hogy a sírokba nem „kengyelpárt” temettek, hanem fanyerget, amin ott lógott a két kengyel is. Néha ezt a fej alá tették, úgy nyugodott rajta a halott feje, miint ahogy életében csillagos éjjelen, nyergére nyugtatva hajtotta álomra fejét. Ebben a nyeregkönyvben figyeltem fel először a megfordítás szokására, hogy ugyanis az egyes fegyvereket a halott ellenkező kezeügyéibe teszik, hiszen „a másvilágon minden fordítva van”.

Gondolom, hogy ilyen előzmények — amelyeket Szárszón előadtam — vezették Veres Pétert, amikor a könyvre bíztatott s Püski Sándor, amikor szerződést ajánlott megírására.

Nem lehet célom itt a könyv egészének ismertetése, csupán tallózok akkori eredményeim közt. Mielőtt hozzáfogtam megírásához, áttanulmányoztam nyelvészeti, néprajzi, 'régészeti, állati- és növénytani folyóiratainkat, könyveinket, tanulmányainkat. Vasikas jegyzetkötegemet később kölcsönadtam tanítványaimnak, hogy használhassák. (Munkámat sok véletlen is segítette, például az, hogy Kolozsvárott az Erdélyi Tudományos Intézetben a mellettem levő szobában dolgozott K. Kovács László éppen hostátiak temetkezési szokásain, ez adta egyik indítékát annak* hogy honf'Oglaláskori temetőinket is figyeljem a férfi- és női oldal szempontjából.

Egy-,két szobatudós szemében megbocsáthatatlan bűn volt, hogy könyvemet nép- könyvnek szántam, hadd olvassa a kései utód, milyen emberék (voltak ‘őséi. Ezt nem tekintették „tudományos”-nak. Legfennebb „nópszerűsí.tő”-nek. Itt alapvető ellentétbe ikerültem fcortársaimimal. Az volt a felfogásom, — és az ma is —, hogy tudományos eredményeinket tiszta miagyar nyelven kell megfogalmazná, tehát közérthetően — s nem „népszerűén”. A tiszta gondolat el kell bírja, sőt meg (kell követelje a tiszta beszédet! Ezt pedig miniden magyarul tudó ember meg kell értse, vagy ha nem, legalább megsejtse, hogy miről is beszél ez a „kutató”. (Merthogy sohasem tartottam magamat tudósnak, csak kutatónak.)

A könyv bevezetőjében van egy gondolat, amelyet — fiatalemberként merészen — akkori tapasztalataim alapján fogalmaztam meg, s ez úgy hangzóik, hogy a honfoglalók teletel (temetői) és a későavarok leletei (temetői) nagy tömbökben nem fedik, hanem kiegészítik egymást, s így népesítik be a korai magyar nyelvterületet. Ebből a gondolatból nőtt ki később a „kettős honfoglalás” feltevése. Nagy meglepetésemre, a kis, honfoglaláskor! temetőkben szigorú rend volt, s e rend aprólékos megfigyeléséből bontakozott ki a magyar nagyesalád felismerése. Ez az azóta számtalan példával bővült felismerés bőszí tette fel annák idején Fettich Nándort, hogy hamisítást lásson ez egész feltevésben. Ma ez a felismerésiem szilárd alapja honfoglaláskar kutatásunknak, s általában a temetőelemzésekmefc. Mármost: mivel megtaláltam a magyar nép életének legkisebb egységét, néprajzi párhuzamokkal bővítettem, gazdagítottam a .nagyesalád életére vonatkozó tudásunkat, s közben több, apróbb régészeti jelenségre is fény derült (például, a nyilak rangjelző szerepére).

Legfontosabb volt azonban az alapfelismerés: a temető pontos tükörképe az élők településének (falvának). Ez lehetőséget nyújtott arra, hogy a temetőben tapasztaltakat rávetítsem az életre (ma már szinte kötelező az ilyenfajta temető elemzés, s jószerivel arról is megfeledkeztek, hogy mikor és fci kezdte él: nem baj). Én Abásfalván '(Udvarhely m) figyeltem, hogy a temető térképe a falu települését példázza. Azóta kitűnő néprajzi szakemberek (dr. Kós Károly, Tiimaffy László és Horváth István) is ugyanerre az eredményre jutottak. Hiába nem .tekintették „régé869