Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - László Gyula: "Én nem vagyok magyar?" (esszé)

Mi lennie ez az eredmény? Kezdettói fogva népünk múltja volt a gondom, de most inem nagyszámú dolgozatomra, könyvemre gondolok, hanem csak kettőre: „A honfoglaló magyar nép óleté”-ire (1944) és „Őstörténetünk — egy régész gondolatai néppé válásunkról” (1981). Vegyük először az elsőt. Nem egy embertől hallottam, hogy ez a könyv nemzedékeket nevelt fel. Ez őszintén meghat. Almáikor az 50-es években kiadták két Keleten végzett fiatalnak, hogy „végezzék <M” ezt a könyvet, a legrosszabb, amit tudtak má mondani, hogy a népi írókihoz tartozom, s a könyv is afféle „narodnydk” mű. Van egy fél magyar, ifiéi lengyel származású egyetemi tanár barátom (Bóba Imire Wiashfington-Seattaleben), aki elmondta, hogy a II. 'világháborúban mint lengyel tiszt menekült s mindén felesleges terhet kidobott hátizsákjából, de könyvemet végig megőrizte s ha egy ikis nyugalma volt olvasta. Könyvem akkor elnyerte az Irodalompártoló Társaság nagydáját s ez alkalmat adott a „helyezkedőkndk”, hogy ibellémikössenek. Pedig lez a könyv volt számomra is az, amely megtanított arra, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alábtovalók” s ezt éppen a nagynéniét terjeszkedés idejében ibéle is írtam. Ez a könyv (volt az, amelyik bennem is tisztázta, hogy „mi a 'magyar”. Fejezeteit a felifedeziés örömével írtam (két hónap alatt az 500 oldalas könyvet, persze tíz évi előmunkálat után) s nyilván ez ragadt rá a könyv olvasóira is. Az egykorú vagy a régmúltra visszavezethető adatokon ikíivül ibeléjátszódtak a szövegbe gyermekkorom emlékei, az Édesapámtól és Édesanyámtól hallottak. Minden sora a könyvnek személyemben érdekelt, azaz idegen szóval egzisztenciámba vágott. Népkönyvnek szántam mintegy hálám jeléül annak, akitől annyit tanultam, akit annyira szerettem: a magyar népnek. 'Egy mű nem iákkor születik, amikor elkezdenek dolgozni vele, hanem 'észrevétlen itömö- rödik az emberben, mígnem elérkezik oda, hogy „meg kall csinálni”. Már az eddigiekből is kitűnhetett, hogy életem olyan vólt, mint állandó készülődés erre a könyvre — anélkül, hogy tudtam volna róla. Az eddig elmondottakhoz hozzájárult az, hogy elszomorított, hogy mi mindent mástól tanultunk volna s mint jótanulók illeszkedtünk volna be a „művelt Európába”. Kutatóink jórésze sziinte kéjjel mutatta ki, hogy miit honnan vettünk, nem is volt elismerésre méltó „tudós”, aki nem erre alapozta tudományát. Még olyan kiváló elme is mint Deér József arról értekezett a Magyar Művelődéstör,ténetben, hogy évszázadokkal a honfoglalás előtt még kezdetleges halász-vadász életmódiban éltek őseink. Mindezt bizonyítva látták nyelv- tudományunk eredményéiben, amely ősi szavaink jelentés,eiben ilyenfiéle állapotról adott hírt. Csakhogy megfeledkeztek arról, hogy szavaink e (kezdetleges jelentése az időszámításunk előtti évezredekre világít rá, s nem a honfoglalás korára. Nos, de nem részletezem tovább, mert sajnos ezt a primitív képet megerősíteni látszott a régészet is: a honfoglalás koréból és első századainkból csupa fiöldkunyhót, putrit ásott ki. Ez .tagadhatatlannak látszott. A felgyői ásatásak két évtizede alatt tisztázódott a tévedés, amelyet ezek a „megtámadhatatlan” érvek okoztak. Oka ásatás- technikai volt. Ugyanis a régebbi ásatásoknál — és sajnos a maiaknál is nagyrészt — azzal kezdik, hogy ietakarítjáik a termőföldet a talajról s a megmaradt foltokat ássák ki, tehát csaik azt, amit régen beástak a talajba. S amit a italajxa építettek? Ez bizony eltűnt s ezzel együtt nyoma veszett annak az építőtevékenységnek, amiben éppen úgy megtaláljuk a fooronaházat, mint a vertfalut, sőt a téglaházat és a sánccal körülvett, állandó lakáshoz szolgáló jurtákat.

A másik dolog, amit nem tudtam elhinni a „lovasnomád” képzet volt, azt elsősorban Alföldi András és Fettich Nándor vitte be ,a .köztudatba, s ebben lappangva az előzővel ellentétes magatartás munkálkodott. Szemben a nyomorult halász vadásszal, itt az ezüstben pompázó, paripákon ficánkoló magyarság képzete bontakozott ki, olyan, amilyen a Millenáris emlékmű Árpádja. Mint a valóságban, falun felnőtt gyermék érzetem, hogy egyik .túlzásnak sincsen igaza, a fiöldmírves — minden ősöm az volt — semmivel sem alábbva'ló a lovasnál. Nos, ilyen lappangó, sőt csak később tisztázódó ellentmondások munkálkodtak bennem, amikor Győrffy István, Veres Péter 'biztatására nekifogtam, hogy meg,világítsam a honfoglaló imagyar nép életét. Püski Sándor a népi írók kiadója, mindjárt szerződéssel kínált. A könyv

868