Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - László Gyula: "Én nem vagyok magyar?" (esszé)

tisztulásához és telítődéséhez, néha külső, emberek, idegenek, észrevételed nyomán. Az egyik ilyen vdillainásira pontosan emlékszem. Volt tanítványom külföldön folytatta ösztöndíj* tanulmányait, s ott meg ás nősült. Hazaijőve meglátogatott feleségével. A fiatalasszony érdeklődve nézte képeinket, szobrainkat. Megállt Medgyessy Ferenc Csokonai emlék-terve előtt. Csokonai — „tudod, egy magyar költő”, magyarázta a férj. Abban a pillanatban varázsütésre: amott egy név 'csupán, nálunk meg a „földiekkel játszó égi tünemény”. Minő pazarló gazdagság a magyarságom, homályosult el a szemem.

Nos, itt tartok nagyjából manapság. Nem akarom „meghatározni”, mint ahogyan lehetetlen meghatároznunk szüleinket, szerelmünket. Vannak és életünk értelmiét adják, „amiig nem kérdezted szilárdan tudtam, de most, hogy válaszolnom kellene rá, bizonytalankodók.” „Szenvedélyesen szeretem a magyar népet”.

Nagyjából ez volt magyarrá válásom „őstörténete”. A következőikben beszámolok majd, hogy mire jutottam, népünk őstörténetét kutatva. Irtaim az előbbiekben: gyermekfej jel előbb nem ds magyar lettem, hanem „székely”, amolyan éledő „Szűzmáriás királyfi”. El is határoztam, hogy kikutatom eredetünket. Aztán megfeledkeztem erről a fogadalomról, de utólag hálásan látom, hogy voltaképpen egész életemet ezzel töltöttem.

A magyarság dolga

Bennem — az eszmélő kisfiúban — magyar voltom tudatát a kisebbségérzés daca, a „nekünk Mohács kell” fájdalma és szellemi műveltségünk szépsége ébresztette fel. Ha azonban most azt keresném — s mint régész keresem Ss —, hogy 'mi az, ami nem bennem az egyéniben, hanem a közösségben jelenti a „magyart”, akkor ismét vissza (kell térnem életemhez. Tíz éves koromtól kezdve tömb-imagyar- ságban élek, körülöttem mindenki magyarul (beszél, magyarul tanultam, magyarul tanítottam. Feleletem a kérdésre nyilván más llesz, mint lazáké, ákák idegen közegbe kerültek s más állam polgárainkén! őrziifc magyarságukat. Nyilván az enyémtől árnyalatokban, vagy summájában eltérő feleletet kapnánk, ha egy kolozsvári, kassai, beregszászi vagy szabadkai magyarnak tennők fe;l a kérdést, nem ds beszélve a hazájuktól Nyugatra, ivagy a tengerentúlra szakadt magyarokról. Márpedig nekünk éppen azt kellene keresnünk, hogy a különböző szólamokból milyen harmónia ‘támad. Tehát a „mii a magyar” a trianoni országon kávülrefcedt ősilafcók szemében, és mi a hazátlan, távolhaszakadtaknál. Emlékszem egyik, ‘Belgiumiba vándorolt magyar család öt gyermekére, akik már csak törten beszélték anyanyelvűnket s apjuk azt mondta: „nem nevelhetem hazátlannak gyermekeimet”. így van ez a távolba- szakadtaknál, de nincsen agy a közelünkben élőiknél, — földjük .ősilakóinál —, akik becsületes állampolgárok, de tudatukban ól az azonosság, a kapcsolat a magyar műveltséggel, különösen az idősebbjénél. Izgalmasabbá válik ez a fiataloknál, akik más államhatalmak iskoláiban nevelődtek s ennek ráhatásaiként néha szégyellik magyar voltukat! Idehaza sem vigasztaló a helyzet, ‘hiszen Vannak felmérések, miszerint az érettségire készülő fiatalok igen nagy százalékánál fogalma sincsen arról, hogy imilliós magyar tömegek élnek határainkon kívül.

Mindezt most azért mondom, a felnőtt László Gyula felelete elsősorban csak a magyar állam közegében érvényes. Ám ‘éppen az jelenthetné az ötszólamú magyar zsoltárt, hogy a különböző neveltetésű társainkban másként alakuló imagyarságfcép- zet együttzengéséből milyen magyarságélmény sugárzik. Nekünk olyanon kell munkálkodnunk, amelyet imdnden magyar ember elfogadhat, anélkül, hogy más és más állampolgári kötelezettségeivel ellentétbe jutna. Ez lenne a mi „psalmus hungairi- cus”-unk. Nagy feladatokat ró reánk ez a felismerés és boldog vagyok, hogy szakterületemen — akaratlanul is — olyan tényekre bukkantam, amelyek megkönnyítik, sőt, megkövetelik a népben s nem állaimban-namzetben valló gondolkodást, s egyúttal más népek tiszteletét létük elfogadását.

867