Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Vékony Gábor: Az avaroktól a honfoglalásig (tanulmány)
VÉKONY GÁBOR Az avaroktól a honfoglalásig A IX. SZÁZAD RÉGÉSZETI KUTATÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI VAS MEGYÉBEN Hazánk honfoglalás előtti történetének kutatásában a honfoglalást közvetlenül megelőző időszak sokáig elhanyagoltnak számított. Csak a II. világháborút követően indult meg a IX. századi Dunántúl alaposabb régészeti vizsgálata, akkor is főként a Zala-torkolat közelében fekvő Zala várt és közvetlen környékét kutatták. E munka eredményei a hatvanas évekre körvonalazódtak, majd éppen ezeknek az eredményeknek az alapján (is) a hetvenes években, ill. a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján újra fellendült a Zalavár környéki IX. századi történeti emlékek kutatása. Ezekből a munkálatokiból a Dunántúl észdkabbi részei — Sopron közvetlen környékét leszámítva — mindeddig kimaradtak. Pedig a sopronkőhidai temető az e korszakhoz közelálló emlékek közül az egyik legjelentősebb, amit röviden azzal is jelezhetünk, hogy e lelőhely egy emlékcsoport névadójává lett. Szombathely — a IX. században is Savaria! — kutatása is inkább lehetőség egyelőre, mintsem valóság, noha e város — a IX. században is civitas! — ekkori történetéről az utóbibi időben jelenték meg érdemes tanulmányok Tóth Endrétől. Pedig a IX. század történetének kutatása egyáltalán nem tartozik az érdektelen föladatok közé. Hiszen a magyar honfoglalást közvetlenül megelőző időszak története nyilván nem választható el a honfoglalás történetétől, magát a honfoglalást is természetes módon befolyásolták a megelőző események, ahogy a magyarság honfoglalás utáni berendezkedése sem volt független az előzményektől. Magától értetődőnek szokás például tartani, hogy honfoglaló elődeink vándorút ja Kelet-Európából a Kárpát-medencébe vezetett. Hiszen ugyanitt végződött az iráni nyelvet beszélő szkíták, szarmaták-jazigok, alánok, aztán a hunok és az avarok vándorlása is. Közelebbről nézve azonban korántsem természetes, hogy a kelet-európai nomád népek a Kárpát-medencébe jutnak: az alánok útja végül is Hispánián keresztül Észak^Afrikáig nyúlik, a bolgárok pedig a Balkán félszigeten kötöttek ki. Ugyanezt a területet kísérelték meg megszállni Kárpát-medencei honfoglalásuk előtt az avarok is, s csak a bizánci birodalom akkori erejének tulajdonítható, hogy ez nem következett be. De a honfoglaló magyarok kapcsán is adatunk van arról, hogy 899—900-ban megkísérlik tartósan birtokba venni Észak-Itáliát, azt a területet tehát, amely a keleti gótok és a longobárdok vándorlásának végállomása volt. Honfoglaló elődeink ván do rútjának sem kellene tehát a Kárpát-medencében végződnie, még akkor sem, ha ez a terület a kelet-európai sztyepp-övezet, pontosabban erdős sztyepp-övezet természetes folytatásának számít. Hogy mégis ez a terület — a Kárpát-medence — lesz az elfoglalt hon, s a magyarság mai hazája, annak magyarázata jórészt az egykorú politikai viszonyokban rejtőzik. Középkori őstörténetíróink — ha szabad így neveznem Árpád kori krónika- és gestaíróinkat — csak a morvákról, ill. fejedelmükről, Szvatoplukról tudnak, mint az újonnan foglalt hon — Pannónia — kizárólagos uráról. Anonymus és a későbbi, de még mindig Árpád kori írók szlávokról, görögökről, blakokról, bolgárokról, németekről és messiani — moesiaiakról mesélnek, mint az ország lakóiról. Ha ezeknek az adatoknak tisztázatlan is történeti értékük, történetföldrajzi értékük annál nagyobb. Hiszen a X. század közepén író bizánci császár, Bíborbanszü- letett Konstantinos is úgy tudja, hogy a magyarok a morvák földjét pusztították el, s azon települtek le. Ugyanezt találjuk már a X. század elején a Maráwiában térítő 65
