Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - László Gyula: "Én nem vagyok magyar?" (esszé)
által már nem is ők voltak ők, hanem magam változtam szavaikká. Ez mind a mai napig legmélyebb magyarságólményeim: soraik vissza-visszatérnek hozzám, népdalaink búját és örömét újra, mint magamét énekelem. Csodás gazdagságú ajándéka ez a sorsnak. Nyilván így vannak miás nemzetek fiái is saját ihanyományaikkal, s ezért értelmetlen minden vita, hogy ki is a nagyobb, mélyik nemzet is az értékesebb. Mindegyik a maga nyelvébe fogta az emberélet jelenségeit. Utólag e gazdagságban is látok változást, amely Ady sodró viharától Juhász Gyula csendes szemlélődéséig ível, éls a forradalomtól egyre inkább a törvény felé szilárdul. Népdalaink, népi bútorfestő művészetiünk, asszonyaink varrottasai, hímzései mind úgy voltak „magyarok” bennem, hogy szépek voltak. Csodálatos költészetünk, szavaink andalító, haragító muzsikája, szelíd csendje vagy vihara, nyelvünk sziporkázó gazdagsága, a szülőd neveléssel és a gyermekkorral ötvöződve rátótepült énemre s már nem is én voltam, hanem ők éltek bennem. Egy előadás nyomán azt hittem, hogy meg is tudom majd fogalmazni ezt az élményt. Bartók Béla előadását hallgattam a Tudományos Akadémián — le is rajzoltam ekkor, de rajzom elveszett — s beszélt arról, hogy ő mint népzene-kutató voltaképpen természettudósnak érzi magát, mert népdalaink változása az egész magyar nyelvterületen együteműén megy végbe, s ő ezt a csodás természeti jelenséget kutatja. Arra gondoltam, hogy szellemi életünk más területein is hasonló módon férkőzhetünk hozzá magyarságunk lényegéhez. Azután ráébredtem, hogy ez szép munka tenne ugyan, de valami hiányoznék belőle, ami talán a legfontosabb. Ezt a „valamit” később a Nemzeti Múzeumba száműzve úgy fejeztem ki az 50-es évek elejének sátáni napjaiban, hogy „szenvedélyesen szeretem a magyar népet”. Egy múzeumi embertől meg is kaptam a választ: „ez burzsoá nacionalizmus, sötét sovinizmus”. Ráolvastam erre Maxim Gorkijnak egyik kijelentését: „szenvedélyesen szeretem az orosz népet”. Erre az illető behúzta a nyakát. 2. Közjáték: a nemzetekfelettiségről. Magyar és székely öntudatomból, közelítvén az „egyetemes emberi”-!, a lélekelemzés tana mozdított fai. Szenvedélyesen olvastam Freud, Feremczi, Róheim, Jung, Lewy-Brühl könyveit és olyan kiváló emberhez járhattam el szegény Honü Jánossal kettesben hetenkénti szemináriumra, mint Róheim Géza, akii később Amerikában a Nemzetközi Pszichoanalitdkai Társulat elnöke lett. A Városliget peremén az egykori Tisza-villában lakott, hatalmas könyvtára volt, őmaga pedig nagytudású, közvetlen tanítómester volt. Nála ismertem meg a „primitív” népek szertartásait, szokásait, gonidoQaitjárását, s azdk mély- lélektani magyarázatát. Felborzolt ugyan könyve, „A magyar néphit és népszokások”, amelyben a környező szlávságból magyarázza népünk hitéletét -és babonás szokásait, de ennek ellenére mind a mai inaipig kísér az az ismeretanyag, amit nála szereztem. A magyar mithalógiában is otthon volt, ő magyarázta először totem- emléknek a turul-mondát, ő fedezte fel a szent fairélygyiilkosságot és kazár előzményeit és sók-sok mindent, aminek későlbb, amikor a honfoglaló magyar nép életét írtam, igen nagy hasznát vettem. De ami a leglényegesebb volt, földikerekség népeinek szellemi javaiba belekóstolva láttáim ímeg magamban lés népünkben az általános emberit, ami messze nagyobb erejű, mint azok a jelenségek (pl. a nyelv, a szokások), amelyek elválasztanak egymástól. Későlbb azután elfordultam a mélylélektantól, mert túlságosan egyszerű módon igyekezett az életet megközelíteni, dogmái fejlődtek fai lés én örök életemben féltem a dogmáktól. Ebben nyilván szerepet játszott unitárius neveltetésem, vallásunk — ami italán köztudomású —, dogmátlan vallás. Megjegyzés a ikét közbeszúrt „közjátékhoz”. Igaz, elmúlt bennem a virtusos székelység és beleágyazódtam a magyarságba, igaz: elmúlt a lételemzés, igaz, a raj- zalásban-festésiben is bővült szemléletem, de mindezek nem múltaik el nyomtalanul, hanem át- és átfomták alakuló magyarságképemet. Ez most már a tiszta emberségben találta meg a magyarság értékeit, s egyaránt örvendezett annak, hogy beletartozunk a népek nagy kórusába, mint annak, hogy egyéniségünk, külön színt jelent ebben a hatalmas sokszólamú zsoltárban. Sok és észrevétlen mindennapos tapasztalat járult hozzá magyarságélményem