Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - László Gyula: "Én nem vagyok magyar?" (esszé)

tőink emlékei kísértettek, egy kettétört írótollamat kis gödörbe temettem el s föléje kopjafát faragtam. Irredenta nótáinkban Csaba királyfi emléke kísértett, öreg, vargyasi székelyek szeméből titkok sejtődtek, hajtottam a misztikum felé. Táplálta ezt részben a SZEFHE, a székely egyetemi hallgatók egyesülete, amelyben én az „udvarhelyi nemzetség” tagja voltam. A tagok egy része székelykedett, „csür- döngölőzött”, adta a legényt a gáton.

Tamási Áron Szűzmáriás királyfia, Álbei könyved, valamiféle küldetéstudatot ültettek belénk. Igaz, ami igaz, .a SZEPHÉ-ben általában higgadt szellem uralkodott (pl. román nyelvtanfolyamok, Teleki Pál visszafogott tervei, vagy pl. az én előadássorozatom a „pszicho-analítikai etimológiáról”, 5—6 alkalommal...)

Azonban akárhogy is szépíteném emlékeimet, hosszú időn keresztül nem magyar voltam, hanem székely. Voltaképpen Szabó Dezső vezetett vissza az egyetemes magyarságba. Érdekes ellentétek adódtak, amelyeket alig-aiig észleltem suhanc koromban. Például ha hazamentem Székelyföldre, ott magyar voltam, a falubeliekkel együtt, iáékint Pesten azonnal átváltoztam székelyre. Már úgy 12—13 éves koromtól — az olvasás szenvedélye közben — észrevétlenül belépett életembe a magyarságtudomány. Édesapám szeretettel hordta haza olvasnivalóimat a Néprajzi Múzeumból, s közte szinte szenvedéllyel olvastam a Hunfalvi—Vámbéri vitát, természetesen Vámbéri pártján. Érzékenyen figyeltem arra, ami a székelységre vonatkozott. Különös emlékeim vannak azokról az éjszakákról, amikor Szüleim nővéremet elkísérték a bálokba. Ilyenkor hajnalig olvashattam, rajzolhattam, csak hazajövetelük neszére bújtam hirtelen a paplan alá. Ezután jött Szabó Dezső magyar és közép-európai paraszt elképzelése, az együttélés tanítása, s ez volt az első tudatos túllépés a népi-nemzeti határokon: a közép-európai parasztsors azonossága melegséggel töltött el. Édesapám Pesten a Néprajzi Múzeumba került s ott Győrffy István, Bátky Zsigmond, Visky Károly, Madarassy László és Lajtha László neveltek, tanítva, hogyha nyáron hazamegyünik Erdélyibe, mit s hogyan gyűjtsék a faluban. Bartók Béla és Kodály Zoltán boldog magunikraisimerést jelenítő muzsikájában gyermekkorom emlékei éledtek. Bartók román és szlovák gyűjtésén keresztül a szomszédok iránti megbecsülésem, a közös sors megsejtése tisztult ki bennem. Következtek a Bartha Miikilós Társaság évei, majd az érett fiatalság, amelynek nyitányát Rudnay Gyula magyarsága jelentette, aki az ágról-szafcadt szegényember szemében is meglátta a tiszta emberséget. Csak később — szinte napjainkban — vettem észre azt a sajátos kettősséget, amely egyrészt egyre mélyülő magyarságtudatom, másrészt képzőművész életem közt alakult kii. Míg tudatom és egykori s folyamatos nevelődésem a sajátosan magyar felé bontakozott ki, képzőművészként az emberi test szépségeit ünnepeltem. Igaz, hogy 10—12 éves koromban a honfoglalás jeleneteit rajzoltam és festettem kissé Munkácsy és Feszty modorában. Később tiszta vonalrajízaiim fiatal leányok látványát költötték át optikai muzsikává. Csak életem delén túl fordultam rajzi adottságaSmimal is népünk felé (lásd pl. „50 rajz a honfoglalókról” című könyvemet). Bonyolultabb az emberi lélek, semmint bárki is mondhatná, hogy életemben az egyetlen cél uralkodott, s az irányította minden cselekedamat. Sokfelé ágazott-bogazott érdeklődésem, de talán a törzs, amiből ezek az ágak belenőtték a térbe, mégis csak magyarságom volt. A „népi írók” jórészt barátaimmá váltak ás sajátos ötvözet keletkezett bennem azzal, amit a Kassák „Munkaköriében hallottam. Mindennek ellenére őszintén meg kell vallanom, hogy annyira benneélitem megrendítő költészetünkben, hogy hosszú ideig nem éreztem szükségét a szomszédos népek megismerésiének, lappangva ugyan, de kísértett a magunk kiválasztott voltának -képzete. Suhanckoromiban mélyült el olvasásigényem. Találkoztam a világirodalommal, de főként megismertem, magaménak éreztem költészetünket és irodalmunkat. Dosztojevszkij, Romáin Rolland nagy élményéhez egyen- rangúként, sőt otthonosabbként társult a régi magyar irodalom (Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Vörösmarty, Arany) és majdnem kortársi nagy magyarok költészete (Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi, Babits) és mindenekifetett Szabó Dezső. Költőink már akkor „működésbe léptek” bennem: egy-egy versük, vers-soruk, hasonlatuk formát adott a bennem ágaskodó élményeknek, megnevezte őket s ez865