Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - László Gyula: "Én nem vagyok magyar?" (esszé)

kerültem. Csuipa „ellenség” (közé én, aki előzőleg büszkén énekeltem, hogy: „Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted..Ekkor kapott bennem az eszme először testet, idegen környezetben, amikor magyar voltom hátrányt jelentett, öntudatomat az „Egri csillagok” és „Jallky András” szilárdította.

A megszálló román hatóságok álltai követelt hűségeskü (amelyet édesapám megtagadott) és a magyar iskola könyvtárának szátdúlása csupán mint napi esemény s nem mint nemzetiségi ellentét jutott el fejlődő értelmembe. Édesapámat szívesen marasztalták volna a románok, de alig tudott románul. Közben sajnos olyan dolgok történtek, amiket a 8 éves kisfiú nem tudott megérteni. Miért fogták el a jóságos Tompa bácsit, a kedves főszolgabírót, s kötözték hálóingben egy szekér saroglyához s szénát dobtak eléje, hogy egyék s mindenféle szidalommal pisz- kolták, amíg Homoródra kísérték. Miért vertek szegény Kuruez postatisztre 25 botot, amikor olyan jászívű ember volt? Miért zárták be a magyar iskolát, amikor Édesapámtól mindenki csak jót tanult? Miért kellett nekem szász iskolába járnom „ellenségeim” közé? De mindezt nem a rni községünkből valók csinálták s így nem kelt gyűlöltség a nyomában. Később, amikor Édesapám az unitórdusofcnál kapott állást, miért inam maradhattunk Kolozsvárott? „Mert magyarok vagytok” — volt a válasz — „menjetek vissza a faluiba, ahol apád született”. Igaz, amikor Kolozsvárott, az Unitárius Kollégium elemi iskoláján,ak évzáróján elszavaltam a Szózatot, a hallgatóság szemében „gyászkönny ült”, de még túlságosan gyermek voltam ahhoz, hogy a nagy összefüggéseket érzékelhettem volna. Magyar suszterinasok gúnyolódtak Édesapámmal, a „tanító úrral”, aki közéjük ment, hogy valamivel pótolná tudja kevéske fizetését. Kolozsvárott a magyar—román kérdés fel sem vetődött bennem, hiszen akikor még színmiagyar város volt, csak a városházi „urak” voltak románok. Kiutasítottak. Egy évig bujkáltunk különféle lakásokban, végül hónapokig az Unitárius Kollégium egyik pinceszobájában laktunk. Ezen a gőzfűtés repedt csöve vezetett át és mindenünk nedves, tapadós lett. Végül is útra kellett kelnünk. Persze a trianoni határon kitűztük a nemzetiszínű zászlót, de ismételem nem volt gyűlölködés a 9 éves (kisfiúban, inkább rátarti büszkeség, hogy „vaggonlakó” vagyok. De belémköltiözött valami nyugtalanító, a „nem értem, mindez miért”. Ez állandósult bennem, a „kis hazátlanban.” Utólag ébredtem rá, hogy ekkori magyarságom tartalma voltaképpen az elveszett harmónia vásszavógyása volt. A gimnáziumban — ekkor kerültem I. osztályba — minden reggel a tanítás kezdetekor és délben az órák végén az egész osztály együtt mondta: „Hiszek Magyarország feltámadásában”. De éppen az egyhangú, mindennapos ismétlés kiölte a tartalmát és iimamalommá váltunk.

1. Közjáték. Magyarságtudatom nem bontakozott, gazdagodott, egyenletesen, egy időre megzavarta a törzsi tudat előtérbe kerülése, nevezetesen az, hogy székely vagyok. A gdmnáziium akkortájt még nem vett tudomást Trianonról: a történeti Magyarországot tanították földrajzból is. Nem voltam cserkész, de tudtam indulójukat s abban is a „Lomniic és a Hargita” szele vihanzott. Az irredenta képeslapokból valóságos gyűjteményem volt és a Szabadság-téri négy irredenta szobor előtt néma tisztelgéssel mentem el. Odahaza szüleimnél — különösen Édesanyámnál — szinte ajánlólevél vdlt, ha valáki Erdélyiből jött — nálunk a szűkebb „székely” fogalom erdélyivé tágult. Sokszor jöttek hozzánk látogatóba az erdélyi fiiatalök s különös szépséggel idéződött fel a Szülőföld emléke a szilveszteri „pámkósütés”-kor, meg felhordásikor, meg almahéj dobásában, ólomöntésben, s más minden otthoni játékban. Egy ideiig miég a mindenszenteki megvesszőzés vidámsága is meg-meg- újult évenként.

A mindennapi s ünnepi szokásainkban suhaniokoromban még az otthoni emlékek uralkodtak, csak ez jelentett bízónyosáokú különállást a „pestiektől”. Először talán Nyíró József olvasása tudatosította bennem, hogy különbek lennénk, mint a Duna-TiszaköZi, vagy éppenséggel a dunántúli magyarok. Emlékeztem arra, hogy Száldobos és Rákos közt lenne eltemetve Rika királynő, Attila felesége (Rika pataika, Rika sziklája) s hogy mi székelyek Attila népei lennénk. Kopjafejfás teme864