Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - László Gyula: "Én nem vagyok magyar?" (esszé)
LÁSZLÓ GYULA „En nem vagyok magyar?” VALLOMÁS ÉS SZÁMVETÉS írások és emlékek szerint minden elődöm székely volt, a legkeletibb magyar törzsből való. Ezért sohasem merült fel bennem a nyelv- és tudat átváltozásának, az asz- szimiiláiciónaik kérdése. Most azt szeretném felidézni — amennyire tudom —, hogy amikor gyermekként „megtanultam a világot” >(Szabédi), hogyan télt meg tartalommal bennem az a szó —i amit készen kaptam —, hogy „magyar” vagyok. A feleletet emlékeimben keresem, de ezek 60—65 óv távoléból balaványak, 'bizonytalanok és a „megszépítő távolba” vesznek. „Költő vagyok, mit érdekelne a (költészet maga” vallja József Attila. Valahogy így voltaim — s nyilván mások is így vannak azzal, hogy természetes, hogy magyar vágyóik. Visszatekintve gyermekkoromra, úgy látom, hogy a szó voltéképpen keserű időkben telt valóssággá bennem. Magyarságomról két síkon adok számot: először gyermekkoromra emlékezem, másodjára pedig arra felelek, hogy felnőttként mivel igyekeztem meghálálni anya- nyelvem, magyarságom ajándékát. Az első felelet iétérzésem-egziszitenciám formálódásáról vall, tehát csak a magam dolga, a második a múlt valóságának kutatása tőlem függetlenül érvényes, vagy múlandó, tehát közösségi. A magam, dolga Erdélyben, Kőhalomban (Nagykülküllő vm) születtem (1910) s nőttem gyermekként, 9 éves koromig. A nagyközség lakóinak mintegy fele szász volt, a másik román, a kis lélekszámú magyarság főként Iparosokból, tisztviselőkből állt. Édesapám volt az állami iskola igazgatója, nemcsak a magyarok, de a románok is szerették. A tananyagon kívül a gyermekekkel remek faiskolát, csemietekertet szervezett, fúrt- faragott, gyalupadja volt, lelkes énekkart tanított. Mi, kisgyermekek, az iskolába járó román gyermekekkel jól megvoltunk, soha fel sem vetődött, hogy ki kicsoda. Csak annyit tudtam román és szász társaimról, hogy ők másként mondják azt, amit mi a magunk nyelvén. Jól tudtam szászul, s románul is egy keveset. Az 1916- os román betöréskor a Balaton mieüLé menekültünk nagybátyálmékhoz. (Hazájövet tovább játszottunk kis társainkkal, semmiféle gyűlölet ■ nem volt bennünk. Nagyon szép emlékem van a gyermekkoromból, ami bizonysága annak, amit elmondottam. 1916-ban a romén betörés rémhírére izgatott csomagolás kezdődött nálunk is, és édesapámék elhatározták, hogy a front elől a Balaton mellé menekülünk. Éjszaka rémálmom volt. „Anyám az álmok nem hazudnak”. Almomban házunk nagy, boltíves kapualjában reámtámadt egy borzalmas tigris. Eszemivesztve menekültem, a tejet hordó román asszony vett védelmébe: hozzábújtam és megmenekültem. Ez az egyetlen álmom, amire gyermekkoromból -még ima is élénken emlékszem. Amikor az 50-es évek közepén „20 rajzi szonettben” megrajzoltam életem történetét, akkor gyermekkoromból ez az álam került középpontba. Azért idéztem fentebb Petőfit, mert emlékezetem csalatkozihatiik, de „az álmok nem hazudnak”. A betörő hadakat nem azonosítottuk azokkal, akikkel együttéltünk! Hogy-hogynem a szász gyermekekkel örökké verekedtünk, mert lenéztek bennünket, azt mondták, hogy beszédünk nem is beszéd, hanem mafcogás és hogy minden szépet-jót tőlük tanultunk. Képzelhető, hogy miilyen érzésekkel jártam közéjük, amikor az uralomváltozáskor a magyar iskolát bezárták, s én a szászokhoz 863
