Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - Balassa Péter: A cselekmény rejtélye mint anekdotikus forma (tanulmány)
képében), részben az emlékezés és a felidézett archaikus, kövüiletszerű tények feszültségéből, megoldhatatlanságából születik meg: „Ha szerencséje volt, néha még egy nem létező arc hevenyészett profilját is sikerült kipontoznia.” „Még a szarvas mozdulatát nem látom pontosan, azt, hogy visszafordul az üszkös híd fellé... A mozdulatot megtalálni.” Az elbeszélő ezeken a pontokon a szintén művet létrehozó Anitával azonosul, a formálásról szóló kijelentések során át. „Arról nem lehetett szó, hogy nem látták, kizárólag csak arról, hogy nem szenteltek neki figyelmet.” Mészöly tehát nem tér vissza tradicionálisabb prózai formákhoz, hanem átszellemí- ti és újraértelmezi azokat. A hozzájuk való viszonyt változtatja meg, és így újra élővé nyilvánítja őket, ha közvetetten is, a modern próza előző tapasztalatainak birtokában. Újfajta alkotói figyelem ez. A Megbocsátás szerkezete mélyén rejlő írói alkat, észjárás nem változott lényegesen a Filmhez képest, viszont megváltozott a történethez való viszony, illetve a történet és a forma aránya. Ezért használtuk az imént metaforikusán a „káoszban halászott rend” 'kifejezését. Még tovább kell konkretizálnunk ezt! Az, ahogyan Mária napozni szokott, szó szerint megfelel annak a testhelyzetnek, ahogyan a halott lány fekszik a megközelíthetetlen búzatábla közepén. Különben a búzatábla bejárat nélkülisége, anélkül, hogy az elbeszélés „kijelezné”, szintén magának a műnek a reflexiója önmagáról: a látvány abszolút konkrét és érthető, egészében azonban megmagyarázhatatlan. Lehet, hogy a tetemhez nem vezet út, vagy pedig csak mi nem látjuk! A holttest ottlétének rejtélye emlékeztet egyébként a Jelentés öt egérről rejtélyére is, ez pedig visszakapcsolja az olvasói figyelmet az itteni nagynéni történetére a kiscsibékről. Mária és a halott lány alakját egyként a fénykép motívuma kíséri; mintha a meg nem fogható jelentés utáni — Mészölyre oly jellemző — kutatás volna maga a jelentés. Továbbhaladva: a Li- povszky vendégló falán függő, utóbb eltűnt metszet ágén hasonlatos a Filmben levőhöz, mely a mai Lúdláb vendéglő falán lóg. Mindkét esetben rejtélyt fed az ábrázolat. Még tovább: ahogyan Gergely végignézi szüléi szeretkezését, az ugyanaz a sokk, ami Porszíkd Ábelt éri, amikor megtudja származása titkát, a két mozzanat szerkezeti elhelyezése is ezt sugallja. Mindnyájan lehetünk Porszki helyzetében... ? Végül két mozzanatra kell kitérni, az egyik a megbocsátás szó jelentésköre, a másik az Akutagava-mottó értelme. Amikor Anita elkészül az Állatok búcsújával, Mészöly ezt írja: „S végre is megszokták, hogy a háznak új lakói lesznek, akiknek a búcsúja ezentúl mindennap most lesz időszerű.” Vajon nem erről „szól-e” igazán a novella? Elrejtve tehát a művészetről szóló példázat is, mely evidensen az emlékezettel dolgozik mint eszközzel, és ennek működését mutatja be. Innen közelíthető meg Akutagava rejtélyes szövege: a törékeny kard, melyre teljes súlyunkkal támaszkodunk — egész tudósunk, létezésünk, ami azonban egy káosz/rend lüktetés és dinamika szerint „lélegzik” a félhomályban. Alapvetően fel nem adható — mondja Mészöly, önkéntelenül reflektálva a bevezetőben kifejtett átváltozásra — a történet, az esemény, a kép rekonstrukciója, ami nem azonos a konstrukcióval. Azért töredékes, azért kvázi anekdotikus a forma egyik pillére, mert az emlékezet nem hagyja a történelem utólagos konstruálásának eszközévé torzítani. Az emlékezés része, vagy előföltétele azonban egy „irracionális” emberi mozzanat: a megbocsátás a történteknek, létezésünknek, őseinknek, másoknak, mindannak, ami olyan, amilyen: adott. Mészöly, mintegy „késői” prózáját előkészítve, itt eljut az adott világ regisztrálásának komor, tehetetlen realizmusától az adott világnak szóló, a realizmusból (tényszerűségből) különben mit sem engedő megbocsátásig és főhajtásig. Ilyen értelemben a füst: engesztelő, áldozati füst és az emlékezés füstje egyszerre. A hálaadás itt nem emocionálisan, hanem mintegy bölcseleti módon értendő. Nem „késői” elérzékenyülés, hanem reális felengedés a létezés belső megoldhatatlanságával, töredékességével és törékeny kíméletlenségével szemben. Nem megadó, hanem elfogadó tekintet. Az „engedékenység” — felismerés. Hogy a káoszon belül csak számunkra kiismerhetetlen a rend, mivel „nem figyelünk”. A káosz mélyén vallójában minden 844
