Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - Balassa Péter: A cselekmény rejtélye mint anekdotikus forma (tanulmány)

rend szerint, ősi és archaikus módon megtörténik, lejátszódik, történelmein túli, elementáris értelemben. Nemcsak az el nem mozduló füstosík, hanem azok az arche- tipikiusan felépített áliaptörténések jelentik ezt, amelyek a noveUialbeli családban megesnek. „És valamiképpen minden idill. Azzá lesz. És mindenki eléri a másikat. Csupán annyi a különbség, hogy egymástól elhatároltak a kattanások, koppaná- sok...” A megbocsátás itt a káosz mélyén rejlő kiismerhetetlen, „irracionális” rend előtti meghajlás. A rend-vonulathoz tartozik a víznek mint öseüemnek az összekapcsolása az „ősöreg” nagypapával, aki az árvíz-jelentéseket hallgatja és így regisztrálja távoli vidékek katasztrófáit... Mindez a szemantikai mélyáram éppen csak hogy jelzett, fogalmilag, szerkesztésben értelemben'kiiejteflen, de ebben a minőségében: sejtetve egyértelmű (ismét csak olyan vonás, mely emlékeztet a régi nagyepikára). A természet fölénye, a vitalitás, az idő áramlása, az élet örökös rituáléja bennünk lakik, de egyszeriségünk fölött, nálunk hatalmasabban, noha így minket is magához emel.

A „kaotikus” csel ekmén yveze tés, mely össze van kapcsolva a kvázi anekdotikus karakterrel, ellentétes ritmusú az írás imént érintett mélyáramával, mély szinte létezés-epikainak nevezhető, és végig inkognitóban marad, vagy legalábbis ritkán mutatja meg rejtélyes arcát. Meglepő módon éppen a befejezés pillanatában mutatkozik meg, az írnok álmában, mely a kimondhatatlan megbocsátás szavával és a rendíthetetlen füstcsíkkal, a búcsú füstjével ér véget. Ez a szöveg létezésünket valóban úgy mutatja meg, mint amiben a káosz — fogalmilag kiismerhetetlen, mégis sejtett-érz ékelt — renddé tisztul, miként a hó, amelyet a bírósági írnok a meggyóntatott guanóhoz hasonlít.

1984.

845